„Laszlo Kovacs? Csak nem…” – kaptuk fel a fejünket a Szelíd motorosok (1969) megkésett, 1972-es hazai bemutatója után. Gyanítottuk, hogy egy operatőr ezzel a névvel csak magyar lehet. Akár Vilmos Zsigmond, aki Spielberg Harmadik típusú találkozások (1977) című filmjéért Oscar-díjat is kapott.
A hatvanas–hetvenes években idehaza még elhallgatták, hogy az akkor már világszerte ismert operatőrök, Zsigmond Vilmos és Kovács László Budapestről emigráltak. 1956 őszén bevásárlószatyorba rejtett kamerával dokumentálták a forradalom Budapestjét. Akár több más, neves és névtelen kollégájuk. Mindketten Illés György növendékei voltak a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és kitüntetésnek érezték a feladatot, hogy többedmagukkal készítsék el a forradalom filmjét. Badal János operatőr emigráns lett, Párizsba távozott 1957-ben és Jean Badal néven lett világhírű. De ’56 októberében még a főiskola tanársegéde, a filmgyár (MAFILM) forradalmi bizottságának vezetője. Ő fogta össze az operatőr-fiókák csapatát. Vele tartott volt osztálytársa, Makk Károly filmrendező, aki rendezésre tanította az operatőröket, és most így emlékszik azokra a napokra:
A pesti ősz emlékképei
– Amikor az ember nyakig van a harcok sűrűjében, nincs fogalma arról, hogy amit lát, az történelem. Nálam is utólag esett le a tantusz. Akkor örültünk, ha élve kerültünk ki valamelyik összecsapásból. Egyszer éppen Ferihegyre mentünk, már majdnem simán odaértünk, amikor hirtelen szembetaláltuk magunkat egy szovjet harckocsival. Ahogy észleltük egymást, finoman ráfordította autónkra a lövegtornyát. Meleg helyzet volt. Gyorsan félrehúzódtunk, de amikor tízméternyire lehettünk a tanktól, látom, hogy Badal János felemeli a kamerát és indít. Ha most nem lövik ki a kezéből, akkor soha – futott át az agyamon, szerencsére megúsztuk. Hajszálon múlt az életünk. Badal higgadt, ám elszánt karakter volt, ha az esemény képbe jött, nem habozott rámozdulni. Talán furcsán hangzik, de abból a pattanásig feszült idegállapotból úgy tudtunk kijönni, hogy kirobbant belőlünk a röhögés.
Kérdésünkre, hogy vajon mi lett a teljes filmanyag sorsa, azt mondja: „Könnyebbet kérdezzen..!”
– Annyit tudok, hogy az utolsó pillanatban Zsigmond Vilinek és Kovács Lacinak még sikerült megvágni néhány tekercset a filmgyárban – folytatja Makk Károly. – Ez volt a forradalom operatőreinek a „hozománya”. Ezt vitték magukkal, amikor 1957-ben átkúsztak a határon, Ausztriába. Ott eladták, ebből vágták össze azt a filmet, amely 1961-ben végül adásba került a televízióban, már az Egyesült Államokban. Kinagyított képei pedig bejárták a világsajtót. Badal is vitt magával valamennyit Párizsba, a többi anyag a filmgyárban maradt. 1956 novemberében még tagja voltam a filmgyári munkástanácsnak, amikor megjelent egy karhatalmi különítmény és elvitte. Később a rendőrség erről vadászta le a felismerhető arcokat. Különös a sorsa a forradalom filmjének. Sok minden előkerült már, de még nem találkoztam olyan kutatással, amely teljes egészében leltárba vette volna, mi maradt meg és mi az, ami talán örökre eltűnt.
Az operatőrök világgá mentek
A forradalom leverése után kénytelenek voltak szedni a sátorfájukat. Nehéz utat jártak be, amíg idegenben elismerték kimagasló tehetségüket. Badal évekig közelébe sem jutott a francia filmszakmának. Végül egy producer szerződést kínált neki, azzal a kikötéssel, hogy világítson be egy díszletet a stúdióban. Látni akarta, mit tud. Leesett az álla. Honnét is tudta volna, hogy Badalnak, a színesfilm-fényképezés magyar mesterének meg se kottyan ez a segédoperatőrnek való feladat.
Villámgyorsan beindult francia filmkarrierje. A legnagyobb rendezők álltak sorba nála. Elsőnek a nagy komikus, Jacques Tati figyelt fel érdekes, fekete-fehér-piros színdramaturgiájára, és rábízta a Playtime (1961) forgatását. A film fő karaktere, Hulot úr pedig bevonult a filmtörténetbe. Badal a rendszerváltás után mesterkurzust tartott Budapesten, forgatott és játszott is magyar filmekben.
Zsigmond Vilmos is lépésről lépésre küzdötte fel magát a világ legjobb operatőrei közé. A Spielberggel forgatott Sugarlandi hajtóvadászat (1969), majd az operatőri Oscar-díjjal is jutalmazott Harmadik típusú találkozások elsöprő sikere messze kiemelték amerikai pályatársai közül. A fények és árnyékok szerelmesének, festőjének is nevezett operatőr Michael Cimino filmjében, a Szarvasvadászban (1978) megmutatta kivételes képességeit. Dolgozott Woody Allennel is, aki azt gondolta róla, hogy egy zord magyar óriás, merthogy Barbra Streisand-nál kihúzta a gyufát; inkább felmondott, mintsem engedett volna a saját elképzeléseiből. Allen meglepődött, amikor egy szerény, halk szavú, talpig gentleman jelentkezett nála.
Idegenben sokáig a forradalom emlékéből élt, s ahogy lehetett, hazalátogatott. Közreműködött A lyukas zászló című 56-os dokumentumfilmben, Göncz Árpád 2000-ben kitüntette, nyaranta tanít a Korda Akadémián. 2007-ben negyedszer jelölték Oscar-díjra. Vele együtt érkezett Amerikába Kovács László, készen arra, hogy segítsenek megteremteni az amerikai új hullámot. Ám ezt ki kellett érdemelni és ki kellett várni. Szerencséjük volt, hiszen a hetvenes évek Amerikája olykor progresszívabb filmekre adott lehetőséget, mint a mai. De a két egykori pesti srác mindvégig segítette is egymást. Kovács László úgy jutott be az álomgyárba, hogy barátja, Zsigmond Vilmos maga mellé vette segédoperatőrnek. Munkásságáért elnyerte az Amerikai Filmakadémia életműdíját. Itthon kétszer is kitüntették az Aranyszem Fesztivál Legenda-díjával. Másodszor a forradalom 50. évfordulóján.
A díjat ekkor nevezték el A Forradalom Szeme Díjnak, mert azok az operatőrök vehették át, akik kamerával vettek részt az utcai harcokban. 2007-ben hunyt el, hosszú betegség után, 74 éves korában.
Két örök barát
Zsigmond Vilmos és Kovács László a Színház- és Filmművészeti Főiskolán ismerkedett meg. Amikor a szovjet tankok megszállták Budapestet, kihoztak a főiskola raktárából egy 35 mm-es Arriflex kamerát, és nekivágtak az utcáknak. Több mint húsz operatőr forgatott ’56 őszén Budapest utcáin, az életét kockáztatva, hiszen a kamera fegyvernek számított. A forradalom leverése után Lászlónak és Vilmosnak menekülnie kellett. Magukkal vittek dokumentumfelvételeket is. Ausztriába, majd onnan Amerikába emigráltak. Anyagaik bejárták a világsajtót. Köztük az a költőien szomorú kép is, amelyet az
egykori Nemzeti Színház kör alakú ablakából készítettek. A Nyugat részben az ő képeiken keresztül ismerte meg, mi történt ’56 őszén Magyarországon.
Emigráció után útkeresés
Dokumentumfelvételeik először egy német filmben tűntek fel. Majd Amerikában, ottani tévéadásokban is.
Ám a tengeren túl évekig még kamera közelébe sem került a két magyar operatőr. Vilmos az első időkben koszt-kvártélyért dolgozott egy fényképész műtermében, László pedig juharszirupot csapolt le a fákról New York államban. 1958-ban aztán úgy döntöttek, mégiscsak Hollywoodban kell szerencsét próbálniuk.
1962–1968: B-kategóriás évek
Rendes nyelvtudás és segítő kapcsolatok nélkül csöppentek a filmgyártás központjába. Eleinte szinte bármit elvállaltak. Főként alacsony költségvetésű – vagy ahogy Zsigmond Vilmos fogalmazott, költségvetés nélküli – filmeket forgattak. Zombifilmeket, olcsó motoros filmeket, oktatófilmeket.
1969-től: világhír
Ebben az évben Kovács László leforgatta a Szelíd motorosokat (Easy Rider), ami szinte fillérekből készült, s végül filmtörténeti jelentőségű remekmű lett. Kovácsot az egyik legkeresettebb hollywoodi operatőrré tette, s ő azonnal magával vitte Vilmost is a sikerbe. Ő ajánlotta be Robert Altman mellé,
az 1971-es McCabe és Mrs. Miller forgatására. Zsigmond Vilmos sajátos, az impresszionista festőkhöz hasonlatos látásmódjával és mesterségesen kifakított, régies képeivel szintén azonnal a csúcsra jutott. Nagy rendezőkkel dolgoztak együtt, Steven Spielbergtől Martin Scorseséig, olyan filmekben, mint a Papírhold, a Ruby Cairo, az Álljon meg a nászmenet!, a Két hét múlva örökké (Kovács László), illetve a Harmadik típusú találkozások, A szarvasvadász, Az eastwick-i boszorkányok vagy a Fekete dália (Zsigmond Vilmos).
„Kapcsolatuk olyan volt, mint két testvéré, épp csak a családnevük különbözött” – mondta róluk Richard Donner rendező. Zsigmond Vilmost négyszer jelölték Oscar-díjra. Egyszer meg is kapta a kis szobrocskát – 1978-ban, a Harmadik típusú találkozások című filmért. Kovács László számos díjat kapott, köztük a szakma nagy elismerésének számító Amerikai Operatőrök Társasága életműdíját is. Zsigmond Vilmos ma is aktív, egy részben hazai film, A halálba táncoltatott leány operatőre volt tavaly.
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Ne nézzenek baleknak, de ne legyek szélhámos se!
- Evés és műélvezet
- Kiket keresnek a férfiak negyven fölött?
- Ne féljünk a naptártól!
- 1956 forradalmából a filmvilágba
- Halmozottan fogyatékos gyermekek
- Anya főz
- Dr. Vekerdy Tamás rovata
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
