Olyan jókedvűen érkeznek, mint két középiskolás barátnő. Tűz és víz. Éva fehér hajú, halk szavú, de
határozott építészmérnök, a vörösesbarna Klári jó humorú, energikus, bölcsészkart végzett pedagógus. Amikor nehezen tudom követni a családi viszonyaikat – Évának öt gyereke, tizennégy unokája, Klárinak
három gyereke és tizenhárom unokája van –, a nevetésük betölti a kávézót.
– Ráadásul négy közös! – teszi hozzá Klári, hogy végképp összezavarjon.
– Összesen huszonhárom unoka? – nézek rájuk ámulva, mire mindketten büszkén mosolyognak, majd Éva csöndesen teszi hozzá: – És mennyi szeretet…
De Klári nem hagyja, hogy elérzékenyüljünk.
– A mi életünk sem rózsaszínű ám! Sok gonddal-bajjal kell megküzdenünk. Nekem például azzal is, hogy temperamentumos vagyok, emiatt gyakran rikácsolok – jelenti ki önkritikusan, amin megint nevetni kell.
Eljegyzés reggel hétkor
– „Mami, pénteken, reggel hétkor lesz az eljegyzésünk”, jelentette be a legkisebb fiam, András tizenöt évvel ezelőtt, mire én nagyot nevettem, és visszakérdeztem: „Miért nem hajnali hatkor?” Aztán a Piaristák épületében, a valahai Egyetemi Színpadon, amely ma kápolna, csodálatos élményben volt részem – meséli Éva. – Pákozdi István atya, aki az Egyetemi Lelkészség vezetője – tudós pap, kiválóan beszél a fiatalok nyelvén – celebrálta a szentmisét, ahol minden könyörgés Klári lányáért, Emeséért, és az én fiamért szólt. Majd kiállította őket a kápolna közepére, mondott néhány kedves szót, és a gyerekeink egymás ujjára húzták a gyűrűt. A kápolna zsúfolásig megtelt fiatalokkal, és az atya szavait derültség, nevetés kísérte. Én ennyi tiszta szemű, jó arcú lányt és fiút talán még soha nem láttam együtt! Aztán a mise végén átmentünk egy szomszédos terembe, és hagymás zsíros kenyérrel meg süteményhegyekkel ünnepeltük Emesét és Andrást.
– Az Egyetemi Lelkészségre ma is sok keresztény fiatal jár, de befogadják a „keresőket” és a más vallásúakat is – folytatja Klári. – Remek közösség, sok fiatal talál egymásra. A mi gyerekeink a kórusban is énekeltek, és emlékszem, hogy Emese lányom megbízta a húgát, hogy figyelje Cser Andrást, ránéz-e éneklés közben. Amikor az első randevújuk épp május 13-án, a mi esküvőnk évfordulóján volt, éreztem, komoly dolog van készülőben.
Irány az egyesület!
Azt szokták mondani, hogy a jó házassághoz nagyon fontos az azonos értékrend és a hasonló szociális-intellektuális háttér. Ez megadatott Klárinak, hiszen a férjével negyvennégy éve él nagy összhangban, szövetségben. Megvolt Évának is, csakhogy az ő építészmérnök párja ötvenöt évesen meghalt, így 1989-től egyedül nevelte tovább a négy fiát és a lányát. Nem hallgatják el az anyós-barátnők, hogy az anyagi helyzetükben jelentős volt az eltérés. Éva özvegyen, öt gyerekkel, miközben Klári mérnök párja a rendszerváltozás idején sikeres vállalkozásba kezdett, és szépen gyarapodtak.
– Ez soha nem okozott gondot kettőnk között – szögezi le Klári –, hiszen a vejem annyi tehetséget vitt a házasságukba, hogy az több életre is elég. Ő angol–latin és elméleti nyelvészet szakon végzett, és ma a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának dékánhelyettese. Amikor Piliscsabán építkeztek, Éva megtervezte a házukat, a férjem pedig a kivitelezést vezette.
– Arról is beszélnünk kell, hogy az én gyógypedagógus menyem és a fiam csodálatos empátiával neveli a közös unokáinkat, a legkisebb három hónapos – teszi hozzá Éva.
– Óriási vállalkozás a jelenlegi gazdasági viszonyok között négy gyerek – mondom, mire Éva azonnal pontosít.
– Óriási, de örömteli! Ezt naponta tapasztaljuk a Nagycsaládosok Országos Egyesületében végzett munkánk során – mondja, majd egy történettel folytatja: – Amikor Andrást, az ötödik gyermekemet vártam, a férjem kicsit megijedt. Nem tudok több pénzt keresni, mondta. Én bizakodtam. Megtanultam a semmiből is takarékoskodni az édesanyám mellett, minden rendben lesz, nyugtattam.
Igazam lett. Az anyagi helyzetünk a fiunk születése után stabilizálódott, hiszen a férjem jól fizető munkát kapott külföldön, arról már ne is beszéljek, mennyi örömünk volt a többi mellett a legkisebbünkben is! Emlékszem, hogy gyerekkoromban nagyon imponált nekem az a nagymamám, aki hat gyereket nevelt fel. Számomra ő volt a minta.
– Mostanában úgy érzem, hogy kevés a három gyerek – mondja Klári elgondolkodva. – Vállalhattunk volna még negyediket-ötödiket is, csakhogy egy idő után túl fontossá vált az anyagi gyarapodás. No, ezért fogadtuk meg a férjemmel, hogy az unokáinkat segíteni fogjuk, a gyerekeinknek pedig lehetőséget teremtünk arra, hogy hetente legalább egy estét, havonta legalább egy napot, és évente két-három napot kettesben tölthessenek a társukkal. Tizenhárom unokánk van, nem unatkozunk… Ezért is örültem, amikor 2000-ben végleg nyugdíjba mentem, és főállású nagymamává váltam.
– De csak részben – teszi hozzá Éva. – Ahogy letette a lantot, én rögtön letámadtam: irány a Nagycsaládosok Országos Egyesülete! Hiszen az egyesület alapító tagjaként – akkor épp elnökhelyetteseként – pontosan tudtam, hogy kincset érnek az energikus, fiatal nyugdíjasok. Klári hallgatott rám, azóta együtt dolgozunk.
Nincs tökéletes nevelés
Mindkettőjük életében voltak gödrök, tragikus pillanatok, nincsenek zökkenőmentes életutak, és nincs tökéletes nevelés sem. Éva számára a legnagyobb megrázkódtatás a férje elvesztése volt, Klári életében pedig egy házasság felborulása okozott nagy traumát.
– A mi családunkban volt már egy válás is, ami nagyon megviselt – meséli komolyan. – Elmondtuk a
véleményünket a férjemmel, de ilyen helyzetben a szülő már tehetetlen. Nem dönthetünk, cselekedhetünk a felnőtt gyerekünk helyett. Tehát most négy kicsi unokánk egyszülős családban él. Segítjük-szeretjük őket, de tisztában vagyunk a szerepünkkel. A háttérből mindent megtehetünk értük, de nem mi fogjuk felnevelni őket. Most nyugodtan beszélek erről, de a történet átvészeléséhez szükségem volt a hitemre és Éva segítségére is…
– Olyan a nagycsalád, mint egy aprócska társadalom. Rokonszenvekkel, vitákkal, érzékenységekkel… Mit tesztek, ha nem értetek egyet a gyerekeitek döntéseivel?
– Ha nem értek egyet valamivel, ma is megmondom. Az unokáimnak rögtön, a gyerekeim esetén kivárom a kellő pillanatot – mondja Éva.
– Nehéz a szülői szerep – szögezi le Klári. – Mikor hallgassunk? Mikor kötelező szólni? Én mindig a legjobbra törekszem, mégis megesik, hogy melléfogok. Mindennek ellenére azt gondolom, hogy az élet legnagyobb ajándéka, ha nagyon sok erőfeszítéssel felneveljük a fiainkat-lányainkat, aztán látjuk, hogy számukra is fontos a család, és szépen nevelik a gyerekeiket.
– Nem mondták még bölcs kívülállók, hogy kevesebb gyerekkel és unokával jóval kevesebb gondotok lenne?
– És kevesebb örömünk! – vágja rá Éva. – Mindenkinek kívánom azt a boldogságot, amit akkor érzek, amikor – évente háromszor – összejön a hatalmas család. Augusztusban negyvenen voltunk Emese és András házában. Ilyenkor eszünk-iszunk, beszélgetünk, sokat nevetünk, az unokatestvér-csapat pedig lelkesen játszik a kertben. Erős kötőanyag köztünk a szeretet!
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- Sok Buddha dolgozik bennem…
- Az örök fiatalság titka
- Aktív nagyik, huszonhárom unoka és mennyi szeretet…!
- Egy rejtély, amelyre talán soha nem derül fény
- Tanuljon tovább a gyerek, de mit is?
- Tamással sülve-főve
- Dr. Vekerdy Tamás rovata
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
