Te elmennél egy bevándorlócsaládhoz vacsorára?

A hír: A 2011 áprilisa és júliusa között háromezer felnőtt kérdőíves megkérdezésével elvégzett kutatás során a szakemberek megállapították: azok egyharmada, akiknek van arab ismerősük, családtagnak, kollégának és szomszédnak is elfogadna egy arab bevándorlót, míg akinek nincs, azok között csak 15 százalék az elfogadók aránya. A kínai származásúakkal kapcsolatban ez az arány 33, illetve 21 százalék, az afrikaiaknál pedig 42 és 19 százalék. Kitértek arra: az idegenek és a másság elutasításával foglalkozó elméletek szerint a kisebbségek elutasítása a szokatlantól való félelmen, illetve ismerethiányon alapul, ezt az ismertség feloldhatja vagy legalábbis csökkentheti.    

Winkler Nóra véleménye: Hallottam egyszer egy nagyon érdekes előadást. Egy ausztriai szervezet beszámolója volt arról, hogyan szerveznek össze vacsorákat, ahol egy bevándorlócsalád látja vendégül a szomszédokat. A házigazdák főznek egy, a konyhájukra nagyon jellemző menüt, a vendégek meg megérkeznek, hoznak bort vagy virágot. Eleinte zavarban van nagyjából mindenki, aztán az asztalnál ez oldódik, és végül sokat esznek és beszélgetnek. A szervezet delegál egy segítőt, aki a kölcsönösen fennálló félelmeket segít oldani, ha nagyon elakad a dolog, igyekszik belendíteni a beszélgetést. De a beszámolóból az derült ki, hogy mire elindul az este, rájuk alig van szükség. Megy magától a társalgás, ami persze általában az ételek bemutatásával indul, de aztán érinti az anyaországot, hogy hogyan élnek például Afrikában, milyenek ott a házak, iskolák, boltok – szóval beszélgetnek. Majd jó érzésekkel zárják az estét, ki-ki lefekszik a saját lakásában, és feltételezhetően ők egymást már nem annyira az afrikaiságuk vagy osztrákságuk felől fogják nézni, hanem úgy, mint két család, akik tudnak kedves dolgokat a másik történeteiből.

Az egész ötlet és a program csodálatos, miközben alig van benne csodaszámba menő elem, csak az, hogy enni jó, és a valódi saját élmény jobb alap a véleményre, mint a másoktól hallott, átvett, hangoztatott. Hogy amit nem ismerünk, azzal úgy bánunk el, hogy gyorsan elnevezzük valamilyennek, gondolunk róla valamit, amit hallomások és a közmegegyezés irányít. De hogy az voltaképpen micsoda, milyen, mit érzünk, ha találkozunk vele, nem tudjuk, hisz honnan tudnánk, ha nem merészkedünk el oda.
Persze az ilyen fajta nyitottsághoz tér kell, gondolati tér, amit nem szorít össze ezer gond, mert az se használ annak, hogy megtegyük azt az agyi munkát, hogy a kényelmes általánosítás helyett valóban megismerjünk valamit. Ha épp a sima túlélésért küzd egy társadalom, kimerült, türelmetlen, intoleráns egyedeitől nagy erőfeszítés, hogy gondolkodjanak, ne a kézhez közel álló rasszista leegyszerűsítést válasszák. Pláne, ha ezt politikai vezetői se teszik meg.

Múltkor egy nagyon jófej fiatal íróval beszélgettem, aki felvetette, milyen kár, hogy a versekhez pátosszal közelítenek. Holott azok sokszor rövid, gyors, erős élmények. Sőt viccesek is sok esetben. Mégis úgy él a fejekben – iskolai kötelező versmegtanulásaink miatt –, hogy a vers az valami nagyon emelkedett és életidegen dolog. Szerinte meg teljesen mindennapos, nyugodtan lehet a vécén is olvasni őket, ő például szokta. 

Hasonló tapasztalataim vannak, ha kiállításokon vállalok tárlatvezetést, vagy előadást tartok kortárs művészetről. A meglepetés a legjellemzőbb visszajelzés. A legtöbb mondat úgy kezdődik: „soha nem gondoltam volna, hogy…”, és olyasmikkel folytatódik, hogy: ennyire érdekes sztorija van egy képnek, ilyen szórakoztató lehet múzeumban lenni, ennyi humor van a képzőművészetben, egy elsőre furcsa objekt végül is érthető és szellemes lesz, ha valaki elmondja, mi is az. Én megismeréspárti vagyok, és igaz, hogy alapvetően kíváncsi vagyok a dolgokra, ezért is lett ez a szakmám, hogy folyton valamit megnézzek, elolvassak, végiggondoljak, szóval, hogy nem is tudnék már nem ebben lenni, de minden tapasztalatom abban erősített meg, hogy ha valaki nyitott, az sose jár rosszul.