A hír: Köztér-megújítási projektekkel lehet nevezni a városi közterek 2012-es európai díjára, a Barcelonai Kortárs Kulturális Központ január 19-ig várja a pályázatokat. A zsűri kiemelten vizsgálja a közösségi életre gyakorolt hatást, a városlakók életminőség-javulásának mértékét. Vizsgálják többek között a tömegközlekedést, az innovatív utcabútorokat és a hulladékkezelést.
Für Anikó véleménye: Olyan sok bosszankodásra, szomorkodásra okot adó téma közül választhattam volna, de nekem juszt is ez kellett! Magamat is szerettem volna egy kis jókedvre deríteni sok gondom közepette arra gondolva, hogy hátha valamelyik számomra kedves tér nyeri a rangos kitüntetést. Mondjuk az elragadó Szabadság tér, amely mára igazi evolúciós sikertörténetet tudhat magáénak, vagy a Gozsdu-udvar csupa titok folyosója a sok kávézóval, műteremmel, a keresztező passzázzsal a Madách tér és a Holló utca irányába.
Aztán ott van a szintén csodaszéppé varázsolt Szent István tér a Duna mellett, és természetesen a patinás Vörösmarty tér, a vadregényes Liszt Ferenc tér, és még sorolhatnám… de semmiképpen sem szeretném kihagyni a pécsi Dóm tér előtti lépcsőzetes parkot vagy a szintén megújult Széchenyi és Jókai teret, a főteret Szombathelyen, Nyíregyházán a Bessenyei teret, amely a Móricz Zsigmond Színháznak is ideális közeget nyújt, de valójában a lajstromba tartozna minden patinás városunk – Vác, Kőszeg, Sopron és nagy kedvencem, Gyula – elbűvölő és újra a közösségi élet szolgálatába állított közterei, városközpontja.
Ha a bírálóbizottság én lennék, számomra az volna az egyetlen döntő szempont a rangsor felállításában, hogy mondjuk egy napsütötte májusi délutánon hány ember népesíti be a teret. Mert hiába felel meg elméletileg a legszigorúbb elvárásoknak, vagy lehet bármilyen zseniális és innovatív a tervezőasztalon, ha azok, akiknek épült, nem érzik magukénak.
Lehet lenyűgöző az arányrendszere és csodálatosak a virágágyásai, ha Béla bácsinak és az öregfiúknak nincs kedvük leülni egy jó kis szabadtéri sakkpartira, a közeli bankból nem kívánkoznak ide piknikezés formájában elfogyasztani az ebédjüket a számoktól elbódult irodisták, ha nem csókolóznak szerelmespárok a padokon, nem süttetik az arcukat a nappal a babakocsis kismamák… fantáziám kalandozó, és tényleg – nemcsak a régi nóta mondja –, már magam előtt láttam az üldögélő, beszélgető, sétáló emberekkel benépesült fás-füves-virágos Madách teret, ahol életem túlnyomó részét töltöttem az elmúlt huszonhárom évben… és abban a pillanatban rájöttem, hogy ez a téma sem szívfájdalommentes, sőt érthetetlen, hogy ennek a reménytelenül ronda térnek Budapest központjához méltóvá tételét már legalább dupla annyi ideje tervezik, mint ahogy én és kortársaim elszenvedjük.
Tudom, hogy pénzkérdés, de akárhogy is, negyven-egynéhány év alatt csak sikerülhetett volna.
Na, látom, nem kellett volna elkanyarodnom ebbe az irányba, mert ez már nemhogy nem örömteli, de kifejezetten fájdalmas, főleg a pályázat utolsó mondatának tükrében, miszerint – a terek állapota jól méri városaink egyéni és kollektív egészségét – most erre mit lehet mondani?!
Egy olyan városban, ahol a felsorolt gyönyörű terek mellett a többi, amely kicsit is kiesik a turisták látogatta helyszínek köréből, szívszaggatóan elhanyagolt, gondozatlan, szemetes (ezúttal nem szeretnék felsorolásba kezdeni, mert akkor holnap estig tehetném). Mert ezek alapján kijelenthetem, hogy sajnos betegek vagyunk, súlyos betegek! Nem tudom, felülről vagy alulról, vagy leginkább mindkét irányból kellene-e nekifogni a „gyógyításnak”. Hogy az emberek magukénak érezzék a közterületeket is, és ez az érzület ne abban merüljön ki, hogy akár oda is hordhatják a szemetüket!
De nemcsak a városon belüli részek ilyen szörnyűek, nem tudok megtenni sem autóval, sem vonattal egy kilométert úgy, hogy ne sokkolna valahol egy szemétdomb látványa, de nem merek az utak mellé sem nézni, mert az már jóformán egybefüggő szeméttömeg. Nagyon valószínű, hogy aki mutyiban kihajítja a szemeteszsákjait az éjszaka jótékony leple alatt – de láttam már fényes nappal is, és azt hittem, agyvérzést kapok a dühtől –, az hajtogatja leghangosabban, hogy bezzeg Ausztria! Hát az biztos, hogy egy derék burgenlandi nem piszkít a saját fészkébe.
És az is biztos, hogy az ilyen ember minden dolgát és felmerülő problémáit így intézi az életben: a felelősség teljes hárításával. Nem tudom, mi a megoldás, sem pénzem, sem hatalmam nincs, hogy megoldjam, de az biztos, hogy szedem a szemetet. A másokét.
Kedves lányok, csatlakozzatok és adjátok tovább a gondolatot, mert a kör egyszer csak bezárul, és ha már senki nem eldobja, csak szedi, akkor egy szép napon csak elfogy!
