“Hangszigeteltesse a lakását a hangos gyerek szülője!”

A hír: Ki akarnak lakoltatni egy angol családot hangosan síró gyerekük miatt. A kislány annyira hangos, hogy olykor még az anyja is nehezen tudja elviselni. A lakbért rendesen fizető, tisztességesen élő Richold családra több tucat panasz érkezett a szomszédoktól, miszerint a kislány olyan hangokat ad ki, mint egy berregő motorkerékpár. A család tavaly novemberben ultimátumot kapott: vagy tesznek arról, hogy a gyerek ne zavarja a többi lakót, vagy menniük kell a lakásból. A család elkeseredésében bírósághoz fordult, várhatóan február végén döntenek a sorsukról.

Soma véleménye: Amikor megírta Weöres Sándor a zseniális Bóbitát (talán minden idők legnépszerűbb és legnagyszerűbb gyerekverses könyvét), megkérdezték tőle egy interjúban:

– Sanyi bácsi, szereti a gyerekeket?

– Jaj, dehogy szeretem – válaszolta. – Olyan hangosak.

És ez így van. Én a múlt hét végén olyan wellnesshotelben voltam, ami – sajnos – gyerekbarát. Egyébként alapvetően a nem gyerekbarát szállodákat részesítem előnyben, amit normálisnak is tartok, hiszen az ember azért megy ilyen helyekre, hogy töltődjön, pihenjen, nem pedig azért, hogy más gyermekének az ordibálását, sikongatását hallgassa. (Egyébként meg kifejezetten szeretem a gyerekeket, főleg az ovis korosztályt, az a kedvencem.)

Hogy mit tennék, ha az otthonom mellett egy ilyen kis bömbilla de frász lakna? Nyilván először én magam is igyekeznék meggyőzni a szülőket, hogy valahogy hassanak a gyermekükre, mert ez már-már antiszociális állapot. Feltehetően ezzel én se mennék sokra – hiszen a gyerek ettől nem változik meg, ők pedig valószínűleg nem direkt hergelik a kis drágát –, úgyhogy vagy brutális hangszigetelés, vagy költözés.

Egy ennyire antiszociálisan hangos gyereknél viszont a hangszigetelés véleményem szerint mindkét felet érinti. Azt is, aki nem bírja a zajt, és azt is, aki okozza. Ha én tudnám, hogy rossz érzést okozok a környezetemnek az extra zajos csemetémmel, akkor magam szigetelném le az otthonomat úgy, hogy ne kelljen mások haragvásának a kereszttüzében égnem. De sajnos azt tapasztalom, hogy az emberek alapvetően csak magukkal vannak elfoglalva, és mintha nem tudnák azt, hogy mindaz, amit másnak okoznak, egyszer az övék is  lesz. Nem tudom, vajon ez az infó mennyire nevelhető bele az emberekbe. Valójában belülről kéne jönnie.

A 21. századi ember egyik betegsége az „agymenés”. A hasmenés jelenséget ismerjük, az agymenésre az a jellemző, hogy az emberek fejében (az enyémben is) folyamatosan cikáznak a különféle gondolatok. Elképesztő mennyiségű információ ér bennünket, ki sem tudjuk pihenni, fel sem tudjuk dolgozni ezeket. (Én elég sokat autózom, és már jó ideje ott tartok, hogy a rádiót sem bírom hallgatni, de legalábbis egyre ritkábban. Tévézni pedig egy évben átlagosan öt alkalommal szoktam.) És még így is állandóan pörögnek a gondolatok. Úgyhogy ha hazamegyek a családi házunkba, hihetetlenül élvezem a csendet, nyugalmat.

Sokszor voltam Londonban, és ugyanazt konstatáltam, mint a manhattani lakásoknál, hogy a falak papundekliből vannak; azaz egy hangosabb szellentés áthallatszik. Nem csodálom, hogy az emberek idegbetegek, türelmetlenek, ingerlékenyek és enerváltak. Így ki sem tudják magukat pihenni. De úgy látszik, a szülőpárt ez a környezetükre mért hatás nem zavarja, és a szigetelés helyett perre mennek.

Reméljük, bölcsen dönt a bíró. Én a helyében a szülőket kényszeríteném hangszigetelésre.