A hír: Az átlagos magyar felnőttnek 5,5 barátja van, ami Európában igen kevésnek számít. Ám egy bizalmasa sincs a magyarok húsz százalékának: ez derül ki a TÁRKI Társadalomkutató Intézet friss vizsgálatából. Nyolc éve, az utolsó hasonló vizsgálatnál ennél is többen voltak az úgynevezett „elszigeteltek”: minden harmadik ember ide tartozott. Legtöbb jó ismeretsége a diákoknak, a gyeses kismamáknak és a tehetősebbeknek van.
Karafiáth Orsolya véleménye: Érdekesen vagyok a barátságokkal, ha szigorúan számolok, nekem kevés, nagyjából három-négy igazi barátom van (azért a hezitálás, mert nem tudom, a húgomat beleszámolhatom-e). Könnyen barátkozom a szó felületes értelmét tekintve, de olyan az egész nálam, mint a szerelem: fellobbanok, érdekel eleinte a gyökeresen más élet, aztán meglazítom a szálakat, amik végül nem ritkán teljesen eltűnnek az életemből.
Csak pár ember maradt fixen az évek folyamán: egy-egy egymásra találás majd a lecsengés nálam úgy egy évig tart. Addig nagyjából hetente, kéthetente tudok valakivel találkozni (nálam már ez is borzalmasan sok!), aztán ezek egyre ritkulnak. Nem mintha nem értékelném továbbra is az illetőt, csak már nem tudok jelen lenni az életében. (Ezt persze nehéz megérteni, de nem tudok mit kezdeni a dologgal, így működöm, és kész. És sajnos időm sincs elég, gyakran a családomra sem jut.) Meg úgy általában is: nem vagyok túl jó barát (megint figyelmeztetek a tágabb értelmezésre), elsődlegesen azt várom el a másiktól (kivéve ugye a legszorosabbakat), hogy szórakoztasson, de semmiképp ne terheljen vagy húzzon le.
Mert engem nagyon könnyű lehúzni: rátapadok a másik hangulatára, átveszem rögtön a rezgéseket, és kész a baj. Sajnos depresszív alkat vagyok, ezért nagyon kell vigyáznom magamra, óvnom a lelki épségemet. Jogos a felvetés persze, hogy a barátunk problémája a miénk is: de nekem épp elég a saját bajom. Önzőnek hangzik mindez, de vállalom. Meg az évek folyamán egyre inkább befordultam, leginkább egyedül szeretek lenni, pihenni, olvasni, sétálni, és főleg írni. Ha egy nap van egy megbeszélt találkozóm, az írásnak már lőttek, mert nem tudok rákoncentrálni a hangulatra, ezért nekem fontos, hogy legyenek embermentes napjaim, még sértődések árán is.
Érdekes a cikkben említett felmérés: a nyakamat tettem volna rá, hogy a főiskolásoknak-egyetemistáknak van a legtöbb barátjuk. Emlékszem azokra az időkre: mennyi minden fért el bennük! Napi három külön találkozó és este még egy-egy (vagy több) buli is. Aztán szépen fokozatosan csökkent a szám. Legérdekesebbek számomra azok, akik egészen addig, míg szerelmesek nem lesznek valakibe, bőszen ápolják a kapcsolataikat, mindig lehet számítani rájuk, ha színházról, buliról, vagy csak egy beszélgetésről lenne szó. Ám miután összejöttek valakivel, minden szál elvágva, csak kettesben szerveznek programot, az addigi legszorosabb barátaikkal sem futnak össze. Mint a kagyló, bezárulnak, nem lehet hozzájuk férni. Persze a nagy láng hevében mindenki hajlamos csak a párjára fókuszálni, az első két-három hónapban még természetes is, ha vége a közös hajnalig dumálásoknak, egymásnál alvásoknak, de onnantól fura.
Hányszor, de hányszor láttam már ilyen párokat! Aztán ha esetleg vége a románcnak, akkor pislognak mindketten, mint miskolci kocsonyában a béka, és sehol nem találnak egy vállat, amin kisírhatnák magukat. Nem könnyű persze új társaságba (főleg rögzült szokásokkal rendelkező, régi bandába) beépíteni az új társat (főképp, ha különösen kedvelték az exet, aki nem ritkán a kompánia része marad), de megéri, mert a barátok (és a tágabb környezet) komoly védőhálót képeznek…
