Sokat hallani mostanában elkeseredett barátoktól, ismerősöktől, hogy külföldre kellene menni, mert itthon nem lehet megélni, és hogy aki értelmes, ügyes, az talán már mind el is hagyta az országot. Nemrég arra is született (bár vitatott) megoldás, hogy a külföldre távozók ne „rövidíthessék meg” az államháztartást a tandíjuk összegével.
Ehhez képest egy friss felmérés szerint kevesebb magyar mondana igent egy felkínált határainkon túli álláslehetőségre, mint a vizsgált többi huszonhárom ország lakói, csak tizenöt százalék lépne le, ha például euróban kaphatná a fizetését. Ha viszont két év múlva visszafogadnák a mostani munkahelyén, akkor már a magyarok bő harmada is igent mondana az állásra.
Máshol sem fenékig tejfel
„Az érdeklődés megnőtt az utóbbi időben, de a tényleges munkavállalási kedv már más kérdés. Hatéves tapasztalat az, hogy nem igazán szeretünk dolgozni – mondta el nekünk Horváth Balázs, a főleg hajókra és szállodai munkákra szakosodott GNM Hungary toborzási és személyzeti vezetője. – A sokk jelei mutatkoznak az embereken, amikor megtudják, milyen kemények a hajós munkák, hogy napi tíz órát kell dolgozni a hét minden napján a családtól távol. A másik visszatartó erő a röghöz kötöttség. Amikor eléjük tesszük, hogy ide lehet menni, akkor elbizonytalanodnak, hogy mi lesz velük a család, a barátnő vagy a barátok nélkül.”
A kétkezi munkástól a diplomásig mindenféle háttérrel jelentkeznek hozzájuk, egy 35 éves operaénekest például segédfelszolgálónak szerveztek be. „Megcsappantak a fellépései, viszont beszélt angolul, megpróbálta, és az első út után visszament – mesél a munkaközvetítő egy nem mindennapi esetet. – Egy romániai magyar gyerekorvos lány pedig azért akart kimenni, mert otthon is legfeljebb 400 eurós (112 ezer forintos) fizetést kaphat. Ő is segédfelszolgálóként kezdi, de később előre lehet lépni.”
Megkérdeztünk három fiatalt – akik már biztosan mennek –, hogy milyen körülmények késztették őket a távozásra, és mi vár rájuk külföldön, de egy olyan fiút is találtunk, aki hiába talált kiváló állást Angliában, a honvágy erősebb volt.
Éva, 23 éves, bártender
„Nagyon rossz a helyzet Magyarországon, négycsillagos szállodában dolgozom, de ott is megmutatkozik a válság a fizetésben – magyarázta a 23 éves Éva, aki nagyon céltudatosan vág bele a hajós bártenderi munkába. – A másik, hogy nagyon szeretnék világot látni, és így nem kerül pénzbe, hogy megnézzem a Mexikói-öblöt és a Hawaii-szigeteket. A harmadik, hogy szeretném folyékonyan beszélni az angol nyelvet.” Éva úgy számol, hogy két év már megérné pénzben is. „Most az a tervem, hogy utána visszajövök és itthon csinálok saját vállalkozást, ez régi vágyam. Egy kávézót szeretnék vagy egy éttermet – mondta. – Akkora a motiváció, hogy nem tart vissza a szüleimtől való távolság, ráadásul dolgoztam korábban éjszakai szórakozóhelyen, és az is olyan, hogy az embernek nincs nagyon élete mellette.”
Panna, 33 éves, újságíró
Panna szabadúszó újságíróként dolgozik itthon, és azért támadt mehetnékje, mert a válság miatt megfogyatkoztak a munkalehetőségei. „Ráadásul még semmiféle komolyabb egzisztenciát nem sikerült megalapoznom, a megtakarításról ne is beszéljünk, miközben már a nyugdíjon is kellene gondolkozni. A másik, hogy most egy új korszak kezdődik a magánéletemben, és ezt szeretném egy környezetváltozással megkoronázni – sorolta az okokat. – Ráadásul a velem egykorú barátaimnak már családja van, velük így sem tudunk sokat találkozni, és persze mindig előkerül a téma, hogy nekem miért nincs. Úgy gondolom, Nyugat-Európában sokkal elfogadottabb dolog harmincas szinglinek lenni.”
Most olyan lehetőséget keres, ahol nyolc-kilenc órás munkával megkereshet annyit, hogy abból félre is tudjon tenni, és néha egy kis utazás is beleférjen. Nem bánná azt sem, ha fizikai munkát kellene végeznie, egyetemista korában sokféle munkatapasztalatra tett szert, többek között vendéglátózott is. Az sem tartja vissza, ha itthonról nem talál állást, a késve beérkező fizetésekből egy darabig külföldön is meg tud élni, és attól sem fél, hogy nem találja fel magát. „Korábban dolgoztam már Görögországban szállodában, ahol három nap után minden magyarázat nélkül kirúgtak, de nem kellett hazajönnöm. Annyi ismerősöm lett, hogy mindig találtam munkát” – mesélte.
Balázs, 37 éves közgazdász, egyetemi tanár
A feleségével és a kisfiával indul két évre az Egyesült Államokba, majd Hollandiába Balázs egy ösztöndíjjal, miután a szakmájában nem látja a jövőt Magyarországon. „Bizonytalan a felsőoktatás alakulása, olyan módon visszavágják a keretszámokat, hogy tervezhetetlenné vált a szakunk jövője – indokolta a döntését a közgazdász, aki szomorú, mert nem lát más választást. – Itt jeges ellenszél van, és egészen más az ember élete, lelki békéje, szorongásszintje, mint egy támogató, segítő társadalomban.”
„Van az a pont, amikor az ember azt mondja, hogy vége, mint egy párkapcsolatnál – összegezte az érzéseit. – Kérdés, hogy lesz-e olyan világ Magyarországon, amikor ez jobb lesz.” Ebben a sötét hangulatban az élteti, hogy kinn egy inspiráló közeg várja szeptembertől, és a közelben lesznek barátok is.
Szabolcs, 29 éves, felszolgáló
Olyan is akad, aki hiába tudott a szakmájában elhelyezkedni külföldön, fél év után mégis hazahajtotta az alattomosan támadó honvágy. Szabolcs barátokhoz költözött ki Manchesterbe, és két hétig gépsorokon dolgozott, de aztán sikerült munkát szereznie egy első osztályú étteremben. Azt tapasztalta, hogy több a munkalehetőség külföldön, de szerinte a vendéglátósoknak itthon sem olyan rossz a helyzete, bár még nem talált fix fizetéssel járó munkát, amióta hazatért.
„Egyáltalán nem kerestem sokkal többet, mint itthon, viszont a barátaim és a rokonok mind Magyarországon élnek. Összességében nem adott annyival többet a külföldi élet, hogy megérje kint maradni – fejtette ki, hogy miért fordult vissza. – Sosem hittem volna, hogy honvágyam lesz, de volt. Az utolsó héten már a Budai Vár macskaköveivel álmodtam.”
