Nincs türelmem játszani a fiammal…

„Van egy kisfiam, három hónap múlva lesz hároméves. Csodálatos gyerek, roppant érdeklődő, kérdező és utánzó. Gazdag szókincse van, olvasunk is neki bőven. A problémát magamban érzem. Nagyon sokszor elfogy a türelmem. Ami talán nem is akkora gond, mint az, hogy nincs türelmem játszani a fiammal. Olvasni, beszélgetni, meg főleg sétálni akár sok mínuszban is, arra igen, de leülni és belemerülni az ő játékába, arra valamiért nincs. Pedig sokszor nincs is annyi dolgom. Mégis mindig kibúvót keresek. Még csak ezt elvégzem és jövök. Máskor meg egyenesen megmondom, játsszál légy szíves egyedül, én meg ezt »játszom« (például a konyhában tevékenykedem). De állandóan hív (hisz állandóan én vagyok vele), én pedig egyre nyomorultabbul érzem magam, amiért nincs hozzá kedvem. Sokat foglalkoztam vele korábban, egészen pici korától. Mindig beszélgettem vele és rengeteget voltam »csak vele«. Hogy ennek következményeként-e, de tényleg csodálatosan játszik egymagában is, fantáziája kimeríthetetlen. Mindennel játszik, étellel, bármilyen használati tárggyal és a saját játékaival is. De nyilván igénye van, igénye volna a közös játékra is. Egyébként, ha bármit eljátszunk vele egyszer is, azt megjegyzi, s rövid időn belül láthatjuk, ahogy ugyanazt játssza – kicsit másként – egyedül. A férjem legtöbbször fürdetés, elalvás után ér haza, vasárnap van velünk csupán, akkor egész nap. A gyerek nyúzza is rendesen, olyankor kicsit fellélegzem, mert elég jól eljátszanak ketten. A családban és itt falun, ahol élünk, nem divat elfáradni. A férjem néha megkérdezi: – Mi van, ahol több gyerek van, nem egy, hogy akarsz így másodikat? Stb. Én mondom: Nem tudom. Határozzak meg egy konkrét időt, amit csak a kisfiammal való játszásnak szentelek? Előbb rövidebbet, aztán idővel újra belerázódom? Szakítsam félbe, amit csinálok, és akkor, mikor ő kéri? Nem arról van szó, hogy nem hiszek a játékban, vagy nem szeretek vele lenni. Sőt. […] Hetente kétszer tornát tartok egy edzőteremben, ez az én időm, kimondhatatlanul várom ezt mindig. Néha frusztrál, hogy kevésben járulok a jövedelmünkhöz hozzá. […] Mit kéne tennem? Erőltessem az együtt játszást kedvem  ellenére is?”

Ő és én…

Nem! Semmiképpen. Felmentem az önvádak alól! Szerintem minden a legnagyobb rendben van, hiszen a gyerek már tud egyedül játszani – és egyáltalán: tud játszani. Ez a legfontosabb, ez mutatja, hogy érzelmi biztonságban van, hogy fejlődése jó úton halad, megkapta eddigi életében, amit testileg-lelkileg meg kellett kapnia.
Amikor „játszani” hívja magát, ez a felszólítás tulajdonképpen azt tartalmazza, hogy „anya, legyél velem egy kicsit, ahogy szoktál”. Sokszor halljuk szülőktől, hogy „az én gyerekemnek nem fontos a játék, ő szívesen tanul velem betűket, számokat…”. Itt se arról van szó természetesen, hogy a gyerek szívesebben „tanul”, mint ahogy játszik, hanem arról, hogy ez egy alkalom, lehetőség, hogy anyjával, apjával legyen, aki ilyenkor tényleg rá figyel, számára, az együttes tevékenységben van jelen.
Ismerem azt a felfogást, hogy „nem divat elfáradni”. Nagyon nem értek vele egyet. A testi vagy lelki elfáradás valamit jelez, valamiről beszél, arról, hogy nekem most nem azt kellene csinálnom, amit csinálok éppen. Erre figyelni kell. Lám, nem fáradt, amikor hetente kétszer tornát tart egy edzőteremben. Igaza van! És nemcsak a maga szempontjából – „önzően” –, hanem a gyerek szempontjából is! Igenis, a gyereknek is az a szülő „használ”, aki „megvan” a maga számára is, mert csak ez által adhat biztonságot.
Egyáltalán nem kell egy időt kijelölnie, amit mindenáron együtt játszik a fiával. Ön eddig mindent megtett, amit a gyerek igényelt, és ami fejlődését serkentette, ami abból is látszik, hogy milyen jól tud játszani egyedül is. Persze, néha miért ne ülne vagy heveredne le a szőnyegre, oda, ahol a gyerek éppen játszik, hagyva, hogy a gyerek kezdjen magával valamit, bevonja tevékenységébe, akár csak rövidebb időre is. Nem kell ebben aktívnak lennie, nem kell hosszabb időt ott töltenie, mint amihez kedve van.
Még két „apróság”. Ahol több gyerek van – akár csak kettő –, ott az ilyen gond, mint a magáé, könnyebben oldódik meg. A gyerekek egymással játszanak (és persze veszekszenek…). És: egy család jövedelméhez nem az járul csak hozzá, aki hozza a pénzt. Az is hozzájárul, ugyanannyival, aki ha nem is keres semmit, az érzelmi hátteret adja.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Zorán: Kerek születésnap, de nincs megállás
• Retro képgaléria a Malévról
• Lehet-e kettőt szeretni?
• A klímatudatos konyha
• Péterfy Bori: „Meglepően jól érzem magam itthon a gyerekkel!”
• 10 takarékos tipp az élelmiszerlábnyom csökkentésére
• Olcsó és isteni! – 3 finomság burgonyából
• Nincs türelmem játszani a fiammal…

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!