2012. Március 07.

Varró Dani: Misi és a jó modor

Misi fiam egyre jobban eligazodik az élet labirintusában. Egyre több dologról tudja, mire való, és egyre több mindent megért. Viszont azt egyáltalán nem érzi még, hogy mi az, ami neki szól, és mi az, amit illene elengednie a füle mellett.

Varró Dani

Varró Dani: Misi és a jó modor Ha teszem azt, nekimegyek az ajtófélfának (ami egy költővel az ihlet pillanatában olykor előfordul), vagy megbotlom a lakás egy váratlan pontján elhelyezett búgócsigában, és kiszalad a számon egy „basszus”, Misi boldogan ismételgetni kezdi: „basszus!, basszus!” (Imádja azokat a szavakat, amikben érzelmi töltet van.) Vagy ha a feleségem átszól nekem a másik szobából, hogy „szívem!”, Misi arra is azonnal lecsap.
– Sziveeeem! – kezd el kiabálni tapintatlanul.
– Misikém, neked Papa vagyok – utasítom rendre, de Misi erre csak hamiskásan néz, és tovább énekli, hogy: „sziveeeem!” Nem érzi, mit kíván a jó modor.
Egy másik modortalanság, amit Misi rendszeresen elkövet, hogy ami épp nálunk van, arra ő igényt formál. Az még hagyján, hogy kinézi a falatot a szánkból – függetlenül attól, hogy mást eszünk-e, mint ő, vagy történetesen ugyanazt. Az is hagyján, hogy ha telefonálunk, akkor neki sürgősen kell a készülék, mert azonnal beszélni akar azzal, aki a vonal túlsó végén van. A nagymamák ennek például kifejezetten örülnek. Más kérdés, hogy miután megkaparintotta a telefont, legtöbbször nem szól bele, csak szélesen vigyorog. Ha meg felszólítjuk, hogy „köszönj a nagymamának”, akkor integet.
Az viszont mégiscsak szemtelenség, hogy ülök a számítógépnél, nagy határidős munkában vagyok éppen, Misi meg egyszer csak odajön, és elkezdi húzni a kezemet, hogy:
– Papa, menjünk!
– Misikém, most dolgozom – mondom neki, de ő csak húzza tovább a kezemet.
– Menjünk, menjünk! – hajtogatja.
Biztos valami halaszthatatlan ügy – gondolom jóhiszeműen, például sürgős biliznivalója van Misinek, vagy egyéb vészhelyzet áll fenn, úgyhogy naivan felállok a székből. Misi elvonszol a szoba közepéig, ahol hirtelen elengedi a kezemet, sarkon fordul, visszaszalad… és felmászik a székembe! Ez volt a halaszthatatlan ügy, hogy a jó kis forgószéket kinézte a fenekem alól, és ki kellett onnan tüstént túrnia.
Szóval Misi hajlamos véteni a jó modor ellen. A múltkor mesét olvastunk. Ha Misinek tetszik egy mese vagy egy rajzfilm, a végén meg szokta jegyezni, hogy: „Ez jó volt.” Ezúttal a kisvakondról olvastunk, Misi érdeklődve hallgatta a mesét, kíváncsian nézegette a képeket. Aztán egyszer csak megunta. Épp egy mondat közepén tartottam, amikor fogta, és becsukta a könyvet. „Ez jó volt” – mondta, és távozott.
De Misi néha nagyon jól nevelten is tud viselkedni. Ha nem is velünk szemben. Egy alkalommal a feleségem a macskával játszott: egy szívószálat húzogatott előtte, amit a cica megpróbált levadászni. Misi nem bírta nézni, hogy a cica el akarja kapni a szívószálat, de anyu mindig elhúzza előle. Megszólalt benne az igazságérzet. Úgyhogy kivette a szívószálat anyu kezéből (se szó, se beszéd), és rendkívül udvariasan odanyújtotta a macskának:
– Cica, parancsolj!