A hír: Az Atkin gyerekek – a 12 éves Michael, a 11 éves Keiran, a 10 éves James, a 8 éves Emma és a 6 éves Chantelle – 2010-ben, fél éven belül édesapjukat és édesanyjukat is elveszítették. Az árvákat az anya, Caroline legjobb barátnője, Julie Jones fogadta örökbe, aki már három saját fiát is egyedül nevelte. „Soha, egy pillanatra sem gondolkodtam azon, hogy helyesen teszem-e. Egyszerűen nem is volt kérdés. Miféle barát lennék, ha hátat fordítottam volna Caroline gyerekeinek? Nem tudtam volna tükörbe nézni” – magyarázta Julie a Daily Mailben.
Peller Mariann véleménye: Édes istenem, micsoda egy önző, egoista disznó vagyok! Ez az első, ami eszembe jutott, ahogy végigolvastam ezt a gyönyörű, megható történetet. Hogy lehet egy ember ilyen erős, önzetlen és jóságos, tele szeretettel, és valószínűleg angyali türelemmel?
Manapság egészen kicsi korától azt sulykolják az emberpalántába, hogy valósítsa meg önmagát. Figyelemmel kísérik, mihez van tehetsége, és igyekeznek abba az irányba terelgetni. Váljon minél hamarabb önállóvá, álljon meg a saját lábán, a karrierje pedig jó darabig kitölti majd az életét. Persze, az is fontos, hogy keressen majd minél jobban, hogy függetlenedni tudjon mindenkitől, és ne hagyja, hogy a párja elnyomja a vágyait az akaratával. Mintha minden azt sugallná, hogy ebben a világban mindenki magának kapar, és szinte csak magára számíthat. A közösségben való együttélés valahogy mintha az utóbbi időben háttérbe szorult volna rohanó, individualista világunkban. Valószínűleg ezért lehetséges, hogy egy ilyen történet meghatódottságot és csodálatot váltson ki az emberekből, holott valamikor, réges-régen ez teljesen magától értetődő volt. (Bár az is igaz, hogy ha akkor éltek volna, valószínűleg a nő nem vált volna el saját gyermekei apjától, így egy teljes családban nőhettek volna fel a gyerekek. Persze egyáltalán nem biztos, hogy az sokkal jobb lett volna, ha boldogtalan, elhidegült szülők szolgálnak mintaként a csemetéknek…)
Jómagam egyre közelebbinek érzem a gyerekvállalást, és tele vagyok félelmekkel. Ha mindet leírnám, biztos, hogy azt gondolná a kedves Olvasó, hogy tényleg egy végtelenül önző, csak magával foglalkozó nőszemély vagyok. Pedig, biz’ isten, nem szeretnék ilyen szörnyű lenni. Egyszerűen még mindig féltem egy kicsit a kényelmes életem; és tartok a felelősségtől születendő gyermekem iránt, ami amíg élek, soha nem fog megszűnni. Közben pedig elemi erővel növekszik bennem a vágy, hogy jöjjön valaki, aki megpecsételi a szerelmünket, és tudatosítja majd bennünk, hogy mi egy különálló, kis család lettünk. Tudom, hogy az ösztön győzedelmeskedni fog (ha még nem győzedelmeskedett…).
Végigolvasva ezt a cikket a barátnőről, aki három saját fia mellé örökbe merte fogadni legjobb barátnője halála után annak öt gyerekét is, ismét egy hatalmas lökést kaptam a gyerekvállalás irányába. Mert ha elhisszük, akkor a lehetetlen tényleg nem létezik, és ismét tudom, érzem, hogy minden rendben lesz. Ha ez a nő fel tud nevelni egymaga nyolc gyereket, akkor csak megbirkózom másodmagammal két lurkóval. Ezért azt hiszem, egyszerűen kell, hogy ezek a szép, pozitív történetek eljussanak hozzánk, hogy kizökkentsenek saját, kis beszűkült világunkból, és ráébresszenek arra, hogy sok esetben mi magunk (az egónk) bonyolítjuk túl a valójában pofonegyszerűen megoldható problémákat.
