“Kinek igazi sorskérdés, hogy megasztár legyen?”

A hír: Több mint százötven állami gondozott gyermek vett részt Debrecenben a Szín-Tér tehetségkutató versenyen a Bihari Állami Gondozottak Egyesületének szervezésében. A 40 műsorszám közel kétszáz indulója között összesen 11 díjat osztottak szét a szervezők és a támogatók, többek között fellépési lehetőségeket, művészeti magánórákat, budapesti kirándulást, saját videoklipet és beépíthető hangfalakat.

Winkler Nóra véleménye: Aki most e sorokat olvassa, feltételezhetően a többséghez tartozik, vagyis családban nőtt föl. Számára tökéletesen evidens, hogy az élet az olyan, hogy családi keretek között zajlik. Ha rajzol, az tetszik az anyukájának, ha gyurmáz valamit, akkor az a nagyszülei szerint a legaranyosabb valaha látott házikó, ha táncol a tévé előtt, az egész család lélegzet- és könnyvisszafojtva nézi, hogy mennyire ügyes, micsoda ritmusérzéke van, még soha, de soha nem volt gyerek, aki ennyire jól mozgott volna, ideértve a kiskori Michael Jacksont is. Ezekre a sokszor totálisan túlzó elfogultságokra szükség van, mert ezekből indul el az önbecsülés, a saját fontosság érzete, valami bizalom abban, hogy jók vagyunk. Szóval egy ötéves fölött összehajló rokon-erdő, ez a fajta figyelem gyerekként nem „figyelem”, hanem a normális, természetes sima alapállapot.

Aztán iskolákba járunk, és ott sem biztos, hogy tudatosodik, hogy a figyelemnek mekkora jelentősége van. Sokszor nem is az a fontos, amit effektíve megtanulunk, hanem hogy amikor beszélünk róla, kifejtjük a gondolatainkat, azt valaki értően hallgatja, értelmezi, reagál rá. Ez már nem a gyerekséghez tartozó állapot; az egyetemeken is fontos, mert az ember így tudja csiszolni magában azt, amire képes, amiben tehetsége van, és ennek révén erősödik meg benne, hogy mi is az, amiben tényleg igazán a legjobb lehet.

Ezért olyan fontos a Szín-tér tehetségkutató verseny, aminek döntője Debrecenben volt, százötven állami gondozott gyerek részvételével. Ül egy tízfős zsűri az asztalnál, a gyerekek egymást váltják a színpadon. A zsűri figyel, figyel, néz és jegyzetel. Komolyan veszi a dolgát, tétje van, mert a fellépők készültek. Többnyire szaktanárok nélkül, mert arra nem volt módjuk, de csinálták, mert akarták, és mert volt mellettük egy olyan nevelő, aki támogatta őket ebben. Nem hiszem, hogy érzékeltetni tudnám, mennyivel nehezebb út állami gondozásból, intézetből összerakni egy saját életet, és olyat, ami megfelel a vágyaknak, elképzelésnek is. Ez a szombat kicsit arról szólt, hogy egyenes a terep, mindenki ugyanott focizik, ki lehet jönni a színpadra, lentről árad a figyelem, és aki épp előad – versenytáncol, énekel, szaval, színjátszik –, az átéli saját erejét, tehetségét, és hogy ez néha mindenre elég.

A nyertes produkciók nem „ahhoz-képest-hogy” szempontból jók, nincsenek bonyolult viszonyítások, csakis a tehetség falrengető ereje van. Nyereményük, hogy egy teljes éven át szakértő figyelem mellett képezhetik magukat. Megható és felemelő pillanatok, rengeteg készülés, izgulás, saját félelmek, határok átlépése, de a végén az van, hogy nézel egy gyereket, és látod, hogy pontos, precíz, egyszerűen jó, az isten is színpadra teremtette. Nagy tapsot mindenkinek, aki ebben a versenyben, minden oldalról, benne volt. Nagy, nagy álló tapsot.