Akaratuk ellenére ne vehessék ki a halálraítélt szerveit!

A hír: Megszüntetik a halálraítélt rabok szervkivételének gyakorlatát Kínában. Az országban a szervek felajánlását szervező és koordináló intézményhálózat létrehozását tervezik; ösztönözni kívánják a lakosságot a szerveikről való lemondásra, s csökkenteni kívánják a halálra ítéltek számától való függést – tájékoztatott az egészségügyi miniszterhelyettes.

Karafiáth Orsolya véleménye: Egész kései kamaszkoromat meghatározta a szervkereskedőktől való rettegés. Egyszer egy házibuliban – még csak negyedikes gimnazista voltam – egy fiú úgy próbált nekem udvarolni, miután elárultam neki, hogy kedvelem a horrorfilmeket, hogy hajnalig brutális sztorikat mesélt. Ecsetelgette élvezettel és hosszan a módszereket, kiszínezte a tényt, hogy senki, de senki – főleg nem az olyan kis hamvaskák, mint amilyen én akkoriban voltam – nincs biztonságban.

Megállapította, hogy mennyire kevés a donor, és milyen sok a gazdag ember, így hát a „szervesek” (ahogyan ő nevezte őket) leselkednek éjjel az utcán, várják a primőröket, a fiatal, egészséges szervezetű kiscsajokat, hogy berántsák őket egy kapualjba, és onnan kampó. Egy ügyes csavar, és már kint is van a fél vesém. Ráadásul ugye a pesti kapualjak mérsékelt tisztasága miatt ígyis-úgyis elvérzek, ha meg mégse, akkor elfertőződöm, tehát voltaképpen a helyzet totálisan reménytelen. Elsőre csak annyit tudtam kérdezni, hogy ha már úgyis végem, akkor miért érik be csak egy fél vesével, annyi szervem van még. Erre nem tudott egzakt választ adni, de azt felajánlotta, hogy hazakísér, lehetőleg ne aznap éjjel essek a rablás áldozatául.

Bőszen elkezdtem utána olvasni a témának, már amennyire akkoriban tudtam, a közkönyvtárban igen nehézkes volt végiglapozgatni a repertóriumok alapján a sárgult újságokat. És bár nem volt olyan sötét a helyzet, mint ahogy a fickó lefestette (az ő elmondása alapján naponta minimum öt tinilány volt az áldozat), de azért a tények sem nyugtattak meg teljesen. Mára már kicsit csillapodott bennem a dolog, nem ilyen egyszerű ez, de ahogy megjelenik egy-egy cikk hasonló témában, én ugrok rá.

Ebben a hírben erre a kis mondatra, miszerint „ösztönözni kívánják a lakosságot a szerveikről való lemondásra, s csökkenteni kívánják a halára ítéltek számától való függést” összerándult a gyomrom – ez tudniillik, mármint hogy a rabok szervei az elítélt eredeti szándékaitól függetlenül közcélra mennek bárhol a világon – újdonság nekem. A mondat első felével, mármint az ösztönzéssel mélyen egyet tudok érteni, szükség is van erre. De azt nem tartom emberi gesztusnak, ha nem a szervek tulajdonosa rendelkezik felettük – vagy éppen az elhunyt rokonai. Én személy szerint örülnék, hogy ha velem valami történne, a még használható szerveim másnak az életét megmentenék. Rokonomnak önként ajánlanám fel betegségében olyan szervemet, amivel segítenék rajta. De azt is el tudom fogadni, ha valaki nemet mond. Filmekben is láthattuk, riportokban olvashattuk, hogy például egy anyának milyen fájdalom lehet azt mondani épphogy felnőtt fia holtteste felett, hogy persze, vegyék csak ki a szerveit… Megértem, ha a gyász – főleg olyan esetekben, ahol érthetetlen tragédia, történik – nem párosul az ehhez szükséges nagylelkűséggel. De hogy valaki feje felett döntsenek? Ráadásul ez az incifinci félmondat (a kivégzettek számától függ) felveti az aggályt: mi van, ha ilyetén megfontolásból ítélnek valakit halálra? Mondjuk a gazdag család lefizeti a bíróságot, és a vártnál erősebb ítélet születik, csak mert valakinek egyik szervére szemet vetettek?  Horrorisztikusan hangzik, de nem hiszem, hogy ne történhetne ilyen…