“De szeretnék egy biciklit!”

– Csókolom! – csicsergi bele Marika a telefonba, amikor felhívom a családot, hogy egyeztessük a találkozó időpontját – adom a nagymamámat!
„Marika tündéri, cserfes, jól nevelt kislány” – visszhangzanak fülemben jóakarójuk, Bálint Judit szavai, aki február elején egy szívhez szóló levélben hívta fel a figyelmünket a szűkölködő nagymamára és unokájára. Azt írta, az asszony egyedül neveli a kislányt, de mivel munkanélküli, kétségbe van esve, miből fogja eltartani…
– Halló, már várjuk magukat! – szakít ki gondolataimból Csemerné Anikó, a nagymama. – Ha délelőtt jönnek, be kell érniük velem, de ha megvárják az ebédidőt, hazahozhatjuk az iskolából Marikát is. – Ebben meg is egyezünk.

Marika tündéri, cserfes, jól nevelt kislány

„Egyre lejjebb csúszunk”

Zagyvaapáti Salgótarjánnal egybeépült kis falu. Csemeréket mindenki ismeri, az utcán azonnal útbaigazítanak bennünket. A nagymama a kapuban vár. Kissé elfogódott. Mi nemkülönben. Jobb napokat látott, vakolt falú ház, nagy ablakszemmel, kivert üvegű bejárati ajtóval. Kérdő tekintetem láttán az asszony közli, hogy holnapra hívta az üvegest. Felmérik és megcsinálják, de előre összeszorul a gyomra, ha arra gondol, milyen árat fognak szabni.
Mintha szégyellné magát, pedig mint kiderül, nem az ő hibája, hogy nem tud dolgozni.
– Két év óta nincs munkám – panaszolja, miután beinvitál bennünket az egyetlen szobába, ahol az unokájával meghúzzák magukat. – És most a segélyt is lecsökkentették – folytatja, közben hosszan fújja ki a cigarettafüstöt, olyan, mint egy óriási sóhajtás.
– Ahhoz jön a családi pótlék, meg az udvari kis lakásba befogadtam még egy családot albérlőnek. Úgy havi negyvenötezer forint az összes bevételünk… – döbbenten nézünk egymásra fotós kollégámmal. Hogy lehet abból megélni?
– Sehogy – olvas az asszony a gondolatainkban.
– A kilencvenes évekig még jó világ volt! – kezd bele a történetükbe. – Az üveggyárban dolgoztam, betanított munkásként, a férjem is ott volt gépkezelő. Aztán sokadmagammal se szó, se beszéd elbocsátottak bennünket. Takarítottam iskolát, intézményeket, minden lehetőséget megragadtam. Mindig rendes, szorgalmas asszony voltam, kérdezzen meg bárkit! De most egyre lejjebb csúszunk.

Te is segítenél valóra váltani egy kisgyerek álmát? Kattints, és legyél te is jó tündér!

Szétnézek a szegényes berendezésen. Két ágy, a falon polc, Marika néhány könyve, füzetei, színes ceruzái példás rendben sorakoznak rajta. Anikó félrehúz egy függönyt, a konyhára is vethetek egy pillantást. Sajnos konyhaszekrényre nem telik, szabadkozik az asszony, csak egy nyitott stelázsira az edényeknek, meg egy egylapos villanyrezsóra. Azon is csak addig főzhet, amíg az áramot ki nem kapcsolják. Már nem tudják tovább fizetni a számlákat.
– Vizük legalább van? – kérdezem.
– Nincs. Tavaly télen elfagytak a csövek. De az a legkevesebb! Közel az utcai kút, könnyen behordjuk a vizet. Esténként felteszek egy nagy lábassal a tűzre, és a lavórban lecsutakolom Marikát.
– Hogy került magához a kislány?
– Itt született az udvari házban, a fiam meg a menyem abban laktak. Aztán amikor hároméves lett, az anyja fogta magát, és itt hagyta a családot. Addig mindenhova magával húzkodta a kislányt, nem is értettem. A fiam meg! – legyint lemondóan. – Az is megéri a pénzét… Az élettársammal azt mondtuk, majd mi felneveljük a gyereket. Az első férjemtől addigra rég elváltam, az új párom meg már nyugdíjas volt.

„Vannak még ilyen emberek?!”

Mire idáig jut elbeszélésében a nagymama, delet harangoznak. Indulnunk kell a városba Marikáért. Busszal húsz perc az út. Hegyek, dombok közt vezet, legeltetem szemem a nyugodt, derűs tájon… A kislányt a napköziből kérjük el, a tanító néni nem örül neki. Mostanában nem tanul Marika, dörren rá a behúzott nyakkal álló nagymamára, a könyveit is szándékosan bent felejti a padban, nem készül az órákra. Sokat volt beteg is, hiába olvas szépen, ha matematikából rosszul áll. Jobban oda kellene figyelni rá!
– Hogyan figyeljek rá jobban – dörmögi Anikó bosszúsan –, amikor én se értek egy kukkot se a tankönyvekből?!
Ekkor az ajtórésben felbukkan egy ragyogó arcocska. Pont így képzeltem Marikát. Jó, hogy jöttünk, csacsogja, sok mesélnivalója van. Hétvégére elvitte őt Jutka néni magához Budapestre. Mennyi autó van ott! Meg troli, meg villamos, és este átmentek a kivilágított hidakon is…! Nagyon szeret ott lenni, sokat beszélgetnek, meg kitalálósdit játszanak, az asszony még palacsintát is sütött neki. Jövő hétvégén lehet, hogy állatkertbe is elviszi. A kislány sokat sírt, amikor haza kellett jönnie.
– Én még egy ilyen jó lelket nem ismerek, mint a Judit – bólogat a nagymama, unokája lelkesedése néhány percre kiragadta egykedvűségéből. – Ő a mi őrangyalunk. Egy ismerősöm révén találkoztunk vele. Karácsony előtt lejött hozzánk Pestről, hozott élelmet, ruhát, és teljesen beleszeretett az unokámba. Az se zavarja, hogy romák vagyunk. Minden hétvégén hazaviszi magához a kislányt… Ma sem merem elhinni, hogy vannak még ilyen emberek!

„Hadd mehessek el cirkuszba!”

Időközben hazaérünk. Marika boldogan beszalad az udvarba, és hangosan hívogatja a cicáját: „Cirmi, aranyom, gyere ide hozzám!” A zsemleszínű macska hamar előkerül, felugrik kis gazdája ölébe, és hízelegve dorombolni kezd.
– Fontos lenne – néz rám esedezve a kislány –, hogy a Cirminek cicaelesége legyen. Mert most csak
a maradékot eszi. – Már ha van. Mert ma például nem lesz vacsorájuk. A nagymama tegnap még tudott szalmakrumplit sütni, de mára elfogyott a csomag, amit Jutka néni küldött. Kétségbeesésemben előhúzok a zsebemből egy csokit, hátha az megvigasztalja Marikát. Nagy az öröm, de a kislány nem esik neki azonnal az édességnek, eldugja. Majd ha egyedül lesz, olvasás közben elmajszolja. Egy könyvet is hoztam ajándékba, a lányom kedvencét, a „Lassie hazatér” címűt. Amikor elárulom, hogy egy kutyáról szól, a kislánynak felcsillan a szeme:
– Jutka néninek is van két kutyája. A Lidike meg a Cini. De kár, hogy nem lehetek most velük!
– Csak nehogy csalódjál! – nyögi a nagymama elfúlón. – Féltem ezt a gyereket. Teljesen ki van vetkőzve magából… De hát csak hadd álmodozzon. Hátha szerencséje lesz.
– Már van is neki! – rukkolok elő a meglepetéssel. – Mire vágysz legjobban a világon, Marika?
A kislány kicsit elgondolkodik, majd kiböki:
– Azt kívánom, hogy Jutka néninek legyen munkája, mert most nincs neki, hogy legyen pénze értem jönni,
amikor csak akar.
Magának is nyugodtan kérjen valamit, biztatom a gyereket. Jó, bólintja, és azonnal sorolni kezdi a listát:
– Kérünk egy új mosógépet, hogy a nagymamának ne kelljen kézzel mosnia. És egy biciklit, egy rollert… megígérem, hogy a többi gyereknek is kölcsönadom. Meg egy német nyelvű mesekönyvet is, mert vége lett a némettanításnak az iskolánkban, pedig én nagyon szerettem… – Most Marika vesz egy nagy levegőt, és kivágja a végső aduját: – És hadd mehessek el a cirkuszba! Arra nekünk soha nem lesz pénzünk.