Te eladnád az arcodat?

A hír: Ross Harper és Ed Moyse, két 22 éves fiatalember vevői kérésének megfelelő színre festi az arcát és így jeleníti meg az interneten. A találékonyságra a kényszer vitte őket, ugyanis mindketten 25 ezer fontos hitelt vettek fel tanulmányaik finanszírozására. Amióta létrehozták a céget, már több mint 30 ezer fontot vágtak zsebre. „Érdeklődést tapasztaltunk Hongkongban, az Egyesült Államokban és egész Európában” – közölte Harper. Vállalkozásuk sikertörténetté vált országukban is, ahol a fiatalok körében 22 százalékos a munkanélküliség, és ahol még a legismertebb cégeknél dolgozó diplomások számára sem könnyű új állást találni. A barátoknak mindössze 100 fontra volt szükségük, ebből vásárolták meg a festéket, hogy arcukat a vevők óhaja szerint átfessék. Október 1-je óta minden nap sikerült „eladniuk hirdetési felületüket”, a vevők között egyaránt voltak kis- és nagyvállalatok.

Karafiáth Orsolya véleménye: Milyen munkát végezhet egy diák? Jól ismerhetjük a sztenderd melókat, sokan szórólapoznak, elmennek gyorséttermi láncokhoz. Többen tanítanak, nyelvórákat adnak, korrepetálnak fiatalabbakat. Amikor én még tanultam, elég kevés dolog közül lehetett választani. Sokan zsebpénz-kiegészítésként vállalták a nem mindig kellemes feladatokat, mások nyaralásra gyűjtöttek év közben, és megint mások a puszta megélhetés miatt dolgoztak. De volt olyan csoporttársam is, aki meglehetősen tehetős családból jött, ám a szülei elvből küldték el dolgozni, hogy tanulja meg a pénz értékét. Én magam sosem végeztem diákmunkát. Gimnázium alatt fel sem merült, az egyetem-főiskola alatt pedig már publikáltam, és kaptam ilyen-olyan ösztöndíjakat, egyszóval nem volt rá szükségem. Szerencsére – mondtam akkor, mert láttam, milyen lehetetlen munkákat kapnak a többiek. Gyárakban borítékoltak, csomagoltak, volt, aki futárként járta a várost, és akadt olyan évfolyamtársam is, aki  az egész szabadidejében újságokat hordott ki. Laktam egy évig kollégiumban, és ott majd mindenkinek kellett találni valamilyen nagyon rosszul fizetett alkalmi megoldást, különben sem a lakhatásra, sem az állandó bulizásra nem lett volna pénzük. Emlékszem, mennyire megdöbbentem azon, amikor kiderült, hogy a barátnőm (aki mellesleg három nyelvet beszélt már akkor is), milyen ótvar órabérért helyezkedhetett csak el: szabott ára volt ugyanis a diákmunkának, az akkori órabérből jó, ha kijött egy sör meg a napi cigarettamennyiség. Szobatársam jobban járt, ő angolt tanított, ráadásul ott helyben, a szobánkba jártak a kuncsaftok. Volt vidéki lány, aki csirkével fizetett például, házi kolbásszal, de így is jól járt mindenki. Ahogy telt-múlt az idő, és a számítógépek előtérbe kerültek, a diákmunkát már nem csupán a kétkezi, sokszor lelkileg-fizikailag leterhelő kizsigerelés jelentette. (Tegyük hozzá, hogy többeket ismerek, akiket az állandó anyagi nehézségek sodortak le a tanulás útjáról – ottragadtak a kocsmában, ahol pultoztak például…) Ám még mindig ezek a munkák voltak a legbiztonságosabbak. Emlékszünk még arra, mikor ledöbbent a fél ország, mert egy cikkben megszellőztették, hogy bizony igen sok diáklány prostitúcióval keresi meg a tanulásra valót? Tíz-tizenöt éve még alig hittük el a dolgot, aztán már legyintünk, ha hallunk róla. (Laura D. botránykönyve, az igaz történeten alapuló Szex és tandíj megjelenése már csak a hab volt a tortán.) Nekem is volt egy ismerősöm, aki belekerült ebbe a  csapdába. Egy egyetemi bulin szólították le, hogy szigorúan erotikamentes fotózásra invitálják. Ott aztán kiderült, hogy szigorúan erotikus a cucc, de ne aggódjon, magyar oldalakra nem fog kikerülni az eredmény. Ismerősöm kicsit hezitált, de az összeg olyan magasnak tűnt az egyetemi költségek és ösztöndíjbevételek mellett, hogy belevágott. És aztán… Elképzelhetjük. Ma már bevett dolog, hogy csóró egyetemisták jelentkeznek  a webcames munkákra, hogy bölcsészek csüngenek a szexchatek másik oldalán. (Érdekes olvasmány a témában Sofi Oksanen most megjelent műve, a Baby Jane, ahol a lányok szintén ezt a kőkeményt bizniszt viszik tovább.) Most újabb és újabb terhek kerülnek a tanulni vágyók vállára, és a diákhitel nem mindig elég az egyre emelkedő igények kielégítésére. Amikor én tanultam, még nem volt követelmény például bizonyos műszaki cuccok megléte, jó pár fokkal könnyebb volt az élet. Tehát aki mögött nem áll biztos anyagi bázis, annak dolgoznia kell. És ilyenkor jól jöhet egy egyszerű, de remekül működő ötlet! Azt gondolom egyébként, hogy az arcfestő diákok zseniálisat találtak ki, egy olyan dolgot, ami nem veszi el az összes idejüket, vicces és nem megalázó – tehát épp olyan, amilyennek egy ideális diákmunkának lennie kell. Vagy tovább megyek: amilyennek egy munkának lennie kell. Gyanakszom, hogy ezek az ifjak mindig kitalálnak majd olyasmit, amivel a felszínen maradhatnak! Ez egyfajta típus, és ez a típus viszi előre a dolgokat. Én olyan vagyok, aki fenn tudja ugyan tartani a fejét a víz felett, de arra nem vagyok képes, hogy kitaláljam, a vízből hogyan csináljak hajót. (Ha már kész van, ügyesen feldíszítem, és kormányozom is ha kell, mert tanulékony vagyok, de nem újító alkat.) Sok sikert kívánok nekik a hasonló ötletekhez! És azt is kívánom, hogy legyen több ilyen ember! Aki tud és mer lépni. Mert mostanában nem olyan biztos pont az a talaj, amin állunk, és tudnunk kell együtt mozognunk a változásokkal. Ha máshogy nem, hát úgy, hogy követjük azokat, akik már elindultak!