– Máskor is előfordul, hogy csak úgy beültök ide egy kávéra?
Ildikó: Igen. Néha összefutunk, közel van hozzánk ez a bevásárlóközpont. Máskor meg Dóriék jönnek át ebédelni, esetleg én megyek a négyéves unokámra, Zorkára vigyázni. Csak néhány utca választ el bennünket egymástól, szinte naponta találkozunk. Tudom, hogy ez ma már ritkaságszámba megy, pedig ha a családtagok hosszú ideig nem adnak hírt magukról, egyszer csak azt veszik észre, hogy idegenek lettek. Mert az ember folyton változik.
Dóri: Pont erről beszélgettünk múltkor az anyósommal. Hogy amikor valakinek kisbabája születik, egyúttal jelképes szerződést is köt azzal a gyerekkel. Attól kezdve ő a felelős érte. Természetesen, amint felnő, és Karinthyval szólva, felelős lesz az arcáért, már maga vállalja tetteinek következményeit. De a kettőjük közötti kapcsolat fenntartása továbbra is a szülő dolga marad. Előfordul, hogy én sem telefonálok néhány napig, de a szüleim még soha nem illettek ezért szemrehányással. Ilyenkor inkább ők keresnek engem, vagy örülnek, ha végre megcsörren a telefon. Ahogy én is ugrok, ha a tizenöt éves Marci fiamnak néha eszébe jut, hogy felhívjon, mondjuk a sítáborból. Lehetőleg nem kérem számon, hogy miért nem jelentkezett, mert attól a kamaszok elmenekülnek. Körülbelül tudom, mi történik vele, kivel van, mikor jön haza, és ez megnyugtat. Mamikáék is mindig megbíztak bennem. Amikor tizennégy évesen elmentem a huszonéves rockszínházi haverjaimmal bulizni, és mondtam, hogy hajnali negyed ötkor jövök, szó nélkül elengedtek.
– És aztán végigizgulták az éjszakát…
Ildikó: Pontosan. Egy szemhunyást sem aludtam. De tartottam magam a megegyezéshez. Nagy önfegyelmet igényelt, hogy ne menjek érte. Egyébként szinte mindenhova én fuvaroztam Dórikát, még az első randevúkra is. Volt olyan, hogy elvittem, és egy óra múlva hívott, hogy „Mamika, gyere értem, unom!”
Dóri: Mamika szinte barátnőként működött. Emlékszem, kamasz lányként megismerkedtem egy fiúval, de csak a Műegyetem diszkójában találkoztunk, félhomályban. Másnap a kocsiból ötven méterről megláttuk, és egymásra néztünk anyuval: „Jézusom!” Mondtam neki, hogy én most kiszállok, te pedig tíz perc múlva gyere vissza. És jött.
Ildikó: Azóta, ha lehet, még jobban elmélyült a kapcsolatunk… Attól a perctől fogva, hogy megszületett, imádtam Dórit. Amikor kicsi volt, és valamiért leszidtam, rám nézett: „És akkor most már nem szeretsz?” Majd megszakadt a szívem. Dehogynem szeretlek, mondtam neki, csak most haragszom rád. Alapszabály, hogy a szeretetben mindig meg kell erősíteni a gyerekeket, akkor nem lesz soha önbizalomhiányuk.
– Dóri, az édesapáddal (Szinetár Miklós rendező) milyen a viszonyod?
Dóri: Ő egy igazi elfogult, lányos apuka. Ha szerepelek a tévében, ma is rögtön felhív, és megdicsér. Azt szokta mondani: „Még mindig olyan vagy, mint tizenhat éves korodban!” Hát persze, csak most már egy órát kell hozzá sminkelnem. Az apa-lánya viszony egyébként egy külön történet. Látom, hogy rajong a férjem is (Bereczki Zoltán musicalszínész) a lányáért, Zorkáért. A két apa között mégis óriási a különbség. Más korosztály. Édesapám kamasz volt, amikor az édesanyját leszedte az Auschwitzba induló vonatról, és téglát hordott a Petőfi híd visszaépítéséhez. Nem volt ideje azon gondolkodni, hogy most csajozzon, vagy inkább lógjon a haverjaival. Egy ilyen embernek képtelenség megmagyarázni, hogy a fiam, Marci miért tölti a délutánjait a barátaival a Mechwart-ligetben…
– Kire ütöttél, édesanyádra vagy édesapádra?
Dóri: Azt szokták mondani, inkább papikára hasonlítok. Őt mindenki szigorú, mértékadó embernek hiszi, de én egy másik arcát is ismerem. Azt, amikor brekeg a vasárnapi ebédnél, és szentségel, ha nem tud megpirítani egy szelet kenyeret. Merthogy ő is esendő ember… Egyébként meg remélem, sikerült tőle eltanulnom azt a végtelen nyugalmat és derűt, amivel minden reggel ébred. Persze keverék vagyok én is, mint mindenki. Mostanában mintha egyre jobban hasonlítanék mamikára.
Ildikó: És én büszke vagyok erre. Hiába olyan kislányos Dóri, azért én látom benne a felnőttet.
És csodálom, amikor olyan helyzetekben is megállja a helyét, amelyeket én talán meg se tudtam volna oldani. Kezdve azon, hogy két gyereke van, míg nekem csak egy volt, és már a második férjével él. Mindig odafigyeltem rá, és már gyerekkorában is sokat tanultam tőle.
Dóri: Persze, az ember a gyerekeitől tanulhat a legtöbbet, de a követendő példát a szüleitől lesheti el. Édesanyám fantasztikus anyuka volt. Mindent megtett értem, hordott mindenféle táncra, moziba, színházba, ahova csak akartam. Fittipaldiként beugrott a kocsijába, kettőkor már várt az iskola előtt, és elrepített magával a Rádióba, hogy míg a Szabó család felvétele folyt, mégis együtt lehessünk. Én szerintem már csak a közlekedési nehézségek miatt se lennék erre képes. És ő mindezt segítség nélkül csinálta! Legfeljebb a dédi vigyázott rám néha, és focizott velem, amíg ő hazaért. Most mamika focizik Zorkával. Néha csak elnézem, hogy tud játszani a gyerekekkel! Teljesen belebújik a bőrükbe. Emlegeti is a férjem, hogy könnyű annak – mármint nekem –, akinek maga a Békakirálykisasszony (a Francia népmesék című hanglemezről, a szerk.) mondta annak idején az esti mesét!
– Dóri tizenegy évesen felment a színpadra a Nyomorultak című musicalben, és többé le se jött róla. Vajon Zorkára is ez vár?
Dóri: Nagyon úgy tűnik, hogy semmi nem fogja megmenteni a színpadtól. Teljesen más típus, mint a bátyja. Marci inkább az öltözőben várt meg, ha bevittem magammal a színházba, Zorkát nem lehet a színpad közelébe vinni, mert rögtön be akar menni.
– Gyönyörűek vagytok, ahogy ültök itt, anya és lánya. Se smink, se ékszer. Családi vonás a szolid megjelenés?
Dóri: Mondhatjuk így is. Ha valamit elsőként lestem el az édesanyámtól, az az, hogyan legyünk természetesen, festék nélkül is csinosak és szépek. A smink és a körömcipő nála munkaeszköz, nem része a hétköznapoknak, mégis mindig kitűnt a többiek közül az ízlésével, az eleganciájával. Amikor édesapám még az Operaházat igazgatta, minden évben kötelező programjuk volt az Operabál. Mamika több éven keresztül képes volt újabb és újabb ruhákat kreálni a régiekből egy ügyes varrófiú segítségével – nem sok pénzből, de annál több ötlettel. Itt van például ez a kép a mobiltelefonomon. Tavaly készült, Miklós-napon. A családi ebédre, ahol édesapámat köszöntöttük, mamika kisördögnek öltözött, fekete parókával, szarvakkal és egy szexi piros ruhával. Csak ötlet kell meg odafigyelés.
Ildikó: Ötletei Dórinak is vannak! Kiskorában például imádott a festékeimmel játszani. Nekem otthon mindenem volt, a bibircsóktól a műszempilláig, és bár nem én adtam a kezébe, a lányom, ha csak módja volt rá, ezekkel játszott. Mindent eltanult tőlem észrevétlenül, azt is, hogy a smink varázsával csak akkor élünk, ha színpadra lépünk. A színház falain kívül legyünk természetesek, és lehetőleg éljünk egészségesen. Én még ma is gyalog, aztán HÉV-vel megyek be a városba, ha szép idő van. Egy kis séta mindig jót tesz!
– Az anyák napját hogyan szoktátok megünnepelni?
Dóri: Mamikával és az anyósommal elmegyünk Zorka óvodai előadására, és jól kibőgjük magunkat. Egyébként meg úgy gondoljuk, a virágözönt nem csupán az év egyetlen napjára kellene tartogatni. Nálunk minden egyes látogatás mamikánál anyák napja-számba megy. Legutóbb például meghívott minket ebédre, és Zorka indulás előtt már kérte is: „Vigyünk virágot mamikának!” Aztán megettük a világ legfinomabb citromos tökfőzelékét mamika sült csirkéjével, nekünk ez volt az ajándék!
A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg.
A legfrissebb szám tartalmából:
- „Nálunk a találkozás az anyák napja!”
- Varró Dani: Misi és a fejlett öntudat
- Sztárok anyaszerepben
- Csúnyán beszél a gyerek
- 3 fantasztikus recept igazi profiktól
Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!
