Dorinát az anyukája kísérte el a fotózásra. Felszabadultan mesélt nekünk arról, mennyire imádja az ékszereket, a minél feltűnőbb csillogást, és hogy már alig várja, hogy 18 éves legyen, és mindennap magas sarkú cipőbe bújhasson. (Az anyukája szerint az üzletekben érdekes módon valahogy mindig mindent lát.) Büszkén mutatta, hogy fodrász nagynénjét rá tudta venni – az anyukája tudta nélkül -, hogy néhány melírcsíkot húzzon sötét hajába, és hogy ezért nem, de a körömlakkozásért már szólnak az iskolában. Boldogan újságolta, hogy imádja Beyoncét, és sokáig énekesnő akart lenni, ma már inkább masszőr, és szeretne külföldre költözni, hogy ott éljen, és saját szalont működtessen.
Majd kiugrott a bőréből, amikor Móni, a divatszerkesztőnk kézen fogta, és magával vitte a ragyogóbbnál ragyogóbb ruhákkal, cipőkkel és ékszerekkel teli öltözőbe. Hirtelen megállt az asztalra kiterített nyakláncok, sorba rendezett gyűrűk és karkötők előtt, belenyúlt, és válogatni kezdett, majd felsóhajtott: „Jaj, mennyire szeretem ezt…” Aztán a fodrászszékbe ült, bájos loknikat varázsoltak neki, kifestették a körmét, és gyönyörű sminket is kapott. Majd magára húzta az első, kiválasztott öltözetet, és beállt a fényképezőgép előtt.
Szöveg: Tóth-Szántó Krisztina Fotó: Erdőháti Áron Styling: Laczkó Mónika
Fodrász: Krepsz Gábor Smink: Kiss Csilla
További képekért kattints a fotóra!
Egy pillanatra az idő is megállt a műteremben – mi, akik ott voltunk, nem tudtunk másra figyelni -, egy önbizalommal teli, tiszta érésű kislányt láttunk, aki úgy pózolt a kamerák előtt, mintha mindig is ezt csinálta volna. Szó szerint fürdött a fényben. Megigazította a haját, új pózt vett fel, majd határozottan odaszólt Áronnak, a fotósunknak: „Szerintem mehet.” Csak néha billent ki a szupermodellszerepből, és jött elő belőle az ártatlan gyerek, amikor a reflektorok mögül kihallotta az anyukája kacagását: „Anyu, ne nevess, menj ki!” Ilyenkor még szebb volt a mosolya.
