– Tündér-délutánt tartottunk a hétvégén – újságolja. – Nóri ötéves lett. Hatalmas bulit tartottunk a barátaival, amelyet másnap egy családi nap követett, így két napon át ünnepeltük. Rettenetesen élvezte a figyelmet, az ajándékokat, a nyüzsgést, jót legóztam, mire összeraktam az ajándékát. A buli után pedig építhettem újra – lefekvés helyett –, mivel leesett a házikó a szőnyegre, és persze azonnal darabjaira hullott.
– Ezek szerint a fiús játékokat is szereti – avatkozom be bátortalanul a két csinos anyuka beszélgetésébe.
– Azt hiszem, igen, de a lányos játékok is nagy kedvencei. Nagyjából hatvanhárom Barbie babánál tartunk, és a lakás minden zugából kicsi pónik bukkannak elő – tehát teljesen normális lánygyerek. A babákkal már komoly történeteket ad elő – az apja a legfontosabb társulati tag – darabíró, színész és segédrendező egy személyben. Én az estimese-felelős vagyok – minden este négy mesét szoktunk olvasni, sok képpel.
– A saját gyerekkorodat is a családi nyüzsgés jellemezte?
– Teljes mértékben.
– Úgy képzelem, hogy Várkonyiéknál a családi ünnep olyasmi lehetett, mint egy orvosi konferencia, de minimum nagyvizit.
– Valóban meghatározó a gyógyító hajlam a családban. Apukám belgyógyász, anyu szemész, a nagynéném gyerekgyógyász, a férje nőgyógyász, a nővérem és az egyik kedvenc unokatestvérem is az orvosi egyetemen végzett. Sőt, a nagyapám is – akit sajnos nem ismertem – orvos volt.
– Sosem volt kérdés, hogy belőled mi lesz?
– Sokáig egyszerűen nem tudtam, hogy van más szakma is. Gyerekkoromban azt hittem, hogy a felnőttek orvosok és kész. Lesz igazi sztetoszkópom, és nem kell korán aludni menni. Gimiben volt egy rövid megingásom, franciatagozatra jártam, és eljátszottam a gondolattal, hogy nyelvet is lehet egyetemen tanulni, de amikor be kellett írni, melyik fakultásra jelentkezünk, automatikusan a biológiát és fizikát jelöltem be. Ezek kellettek az orvosihoz.
– Időzzünk még a boldog serdülőkori éveknél. Tényleg olyan volt, mint egy jobbfajta lányregény?
– A mi életünk tényleg „jobbfajta” volt. Együtt cseperedtünk: a nővérem, Eszter, a két unokatesónk, Titi, Ági és én. Egy általánosba jártunk, néha összekeverték a tanárok, hogy ki kinek a testvére. Nem is volt nagy tévedés, hiszen tényleg úgy nőttünk fel, mintha mindannyian testvérek lennénk. Közel is laktunk egymáshoz, csak átsétáltunk délben, ott ettünk valamit, ahol épp voltunk, és mindent megbeszéltünk egymással.
– Bulizni is együtt jártatok?
– Amíg túl kicsi voltam, nem vittek magukkal, mert pár évvel idősebbek nálam. Ezt nagyon komoly kitolásként éltem meg. Később már mehettem, és rettenetesen élveztem, hogy már
tizenöt-tizenhat évesen egyetemista korúakkal kerültem egy társaságba. Akkoriban én voltam a „kis” Várkonyi. Színes robogókon „száguldoztunk” – persze csak a biciklinél alig gyorsabb csehszlovák Babettán, de nagyon élveztük, és akkoriban Szegeden komoly szenzációnak számított egy robogón száguldó lány. Pláne több!
– Vidámak voltak a családi ünnepek?
– A legszebb emlékeim! Egy hosszú asztalnál együtt a négy lány, a szülők, nagymami, és egy-két fiú baráti minőségben. Ők többnyire nagyon megszeppentek, ami érthető is. A mi családunkban a lányok kivétel nélkül meglehetősen határozott egyéniséggel rendelkeznek, egóban sem szűkölködünk. El lehet képzelni az ünnepi asztalt, ahol mindenki átbeszél a másik feje fölött, hangzavar, megjegyzések, óriási nevetések. A poénok többségét persze a kívülálló nem értheti. Mi egyébként azóta is mindent megbeszélünk egymással, így az illető fiúról is az összes jelen lévő tudott minden lényeges, sőt kevésbé lényeges információt. A legkeményebb srác is megremegett, amikor erre rádöbbent. És az a fiú, aki még ettől sem esett pánikba, arra várt a második fokozat.
– Ráadásul mindenki doktor, vagy annak tanul!
– Akkor fel sem tűnt, hogy csontok, izmok, testrészek neve és még rengeteg minden előbb jut az eszembe latinul, mint magyarul. Az orvosin, sőt már a felvételire is így tanultunk, tehát teljesen természetes volt. A párom eleinte azt hitte, hogy direkt bosszantom azzal, hogy képtelen vagyok magyarul kimondani azt, hogy sípcsont.
– A lányok ma is ilyen elsöprő fölényben vannak a családban?
– Eddig hárman szültünk, a legnagyobb gyerek a nyolcéves Henrik, Nóri a középső, és a legkisebb a másfél éves Ádám. Tehát ami a nemek arányát illeti, egyelőre a fiúké a kétharmados többség. Új helyzet mindannyiunk számára!
– De az összetartozás a régi.
– Teljes mértékben. A többiek Szegeden élnek, illetve a szüleim Békéscsabán, tehát a mindennapos együttlét fizikailag nem megoldható. Ez gyakran hiányzik, hiszen ők nem csak a rokonaim, hanem a legjobb barátaim is.
| Névjegy
• Műsorvezető, riporter |
– Akkor szakadtál el először tőlük, amikor a munka miatt Budapestre költöztél?
– Már hamarabb. Egyetemista koromban édesapámat Békéscsabára hívták egy vezetői pozícióra. Anyukám az első évben még velem maradt, hogy segítsen, aztán apu után ment. A nővérem már korábban elköltözött. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy üres a szülői ház, mindenki máshol lakik. A cuccaik nagy részét persze ott hagyták a házban, csak azt vitték, amire naponta szükségük volt. Engem például nem. Tehát nem én repültem ki a fészekből, hanem a család.
– A gyerekekben is erős a családtudat?
– Igen, pedig soha nem beszéltünk velük ilyesmiről, valahogy mégis természetes számukra. Nem tudom, talán a génjeikben van. Henrik születése óta imádja Nórit, a lányom számára pedig ő a példakép. Az egyik drámai pillanat a mi kis otthonunkban az, amikor elő kell venni az orrszívó porszívót. Nóri természetesen szívből utálja, de néha, amikor nagyon taknyos, tűrnie kell ezt a rémes dolgot. A múltkor elmeséltem neki, hogy Henrik már olyan nagyfiú, hogy ezt is saját magának csinálja, és láss csodát: Nóri másnap már egyedül intézte a gépesített orrtisztítást.
– Mit jelent a párod, Bochkor Gábor számára egy ilyen népes família?
– Ő egészen más körülmények között nőtt fel. Korán elvesztette apukáját, a bátyja Amerikában él. Megszokta, hogy mindent egyedül intéz, él át, dolgoz fel. Számomra viszont természetes, hogy bármi történik, akár jó, akár rossz, veszem a telefont, és megosztom a többiekkel. Azt mondja, kicsit irigyli, hogy nekem mindig van kit felhívnom.
– Bírja a nyüzsgést, amikor mindenki összejön?
– Egy idő után kicsit fárasztja a zsivaj, a rumli, de szereti. Nóri szülinapján is itt voltak a nagyszülők, unokatesók, és láthatóan Gábor is élvezte, hogy ekkora família veszi körül a lányunkat.
