„(Sőt: pályám legvégén még egy unokát is tanítottam.) De most a saját unokáimról van szó. Ötből kettő idén lett elsős. Kínlódunk. Fiú unokám nemcsak szerintünk nagyon értelmes, hanem az egykori óvó nénik, sőt a tanító nénije szerint is. És mégis. »A fenyőfa 17 méter, és 5 méterrel magasabb az almafánál. Hány méter az almafa?« Rávágja: – Huszonhárom méter! – Persze! Mert ennek az egyébként jól olvasó, ambiciózus, értelmes gyereknek, hiszen elsős, a szöveg elolvasása minden figyelmét igénybe veszi. Ami a mondat értelméből kiugrik számára, az a »magasabb«. De ráadásul a füzetbe a következőképpen kell beírni: 17–5= és ide egy besatírozott négyzetet kell rajzolni. Utána alárajzolom a besatírozott négyzetet, és odaírom az egyenlőségjelet. A gyereknek fogalma sincs, hogy minek ez a hókuszpókusz, zavarja a besatírozott négyzet, csak mi tudhatjuk, hogy bizonyára azért kell így felírni, hogy már az egyenletekhez vezessen – rögtön az első osztályból – a dolog. Kislány unokám is nagyon értelmes, szereti is a tanító néni, mégis sokat sír, és azt mondogatja, hogy én »buta vagyok!«. Egy példa az ő feladataiból: le van rajzolva a dobókocka – persze még egy torz rajzon is csak három oldalát tudjuk megmutatni. A feladat: találd ki, hogy a másik felén (a másik három oldalon, ami nem látszik) mi van. Ehhez persze tudni kell, hogy a dobókocka olyan oldalakból áll, melyek megfelelően párosítva mindig hetet adnak ki. Jó térlátású fiú unokámnak is, aki kedvtelve forgatja a Rubik-kockát, nem rövid ideig tart, amíg elképzeli, hogy egyáltalán miről is van szó. Így jutnak el odáig a gyerekek, hogy inkább rávágnak valamit, csak ne kelljen megoldhatatlannak tűnő feladatokkal bajlódniuk. Közgazdász lányom a múltkor háromismeretlenes egyenlettel számolta ki a gyerek egyik feladatát, és nem tudott rájönni, hogy hogyan lehetne ezt egyszerűbben megoldani. Kétismeretlenes egyenletekkel rendszeresen találkozunk. (Két kosárban összesen 20 alma van. Ha ötöt átrakunk az egyikből a másikba, egyforma lesz az almák száma. Hány alma van az egyikben és a másikban? x+y=20.) Miért? Miért? Miért? Miért kell a kis elsősnek ilyen megbonyolított feladatokban botorkálnia, ahelyett hogy a négy alapműveletet egyszerű, a szemléletben könnyen megjeleníthető példákon gyakorolná? Reménytelenül elmaradott vagyok?”
Miért?
Nem! Régen ösztönösen sokat tudott a kis és nagy gyerekről a boldogabb magyar iskola, ma már Piaget, Henry Wallon nyomán „tudományosan” is tudjuk, tudhatnánk, hogy a kisgyerek gondolkodása konkrét, szemléletes, de mára a gyerekekről, úgy látszik, megfeledkeztünk, és maradt a magáért való, saját törvényeit követő tananyag, amit az iskola – vagy szegény, jobb sorsra érdemes tanító, tanár – „lead”, de a gyerekek bizony egyre kevésbé akarják és tudják „felvenni”. Hiszen nem alkalmazták hozzájuk, nincsenek meg a módszerek a valódi közvetítésre. Mindennek következtében érettségizett diákokkal együtt dolgozva gyakran tapasztalhatjuk, hogy az összeadás még elég jól megy, a kivonásban már vannak kisebb bizonytalanságok, a szorzásnál ezek tovább növekszenek (irányok, tizedesvesszők stb.), az osztásnál pedig (amit ki tudja, miért, bennfoglalásnak neveznek) teljes a zűrzavar… Holott nagy kutatásokból tudjuk, hogy a mai világba való sikeres beilleszkedéshez öt dologra van szükség, készségszinten. Írás, értő olvasás, elemi számolás, komputerhasználat, angol nyelv. Ami persze nem azt jelenti, hogy ne kellene más tantárgynak is lennie az iskolában, de az egyéb tantárgyak anyaga nem arra való volna, hogy teljes terjedelmében „elvégezzük”, hanem arra, hogy a tantárgy, a természetre és a társadalomra vonatkozó szemlélet és tudás közegében találkozzon egymással két szuverén személyiség, a tanár és a diák, és ráérősen, kellő csodálattal vegyék szemügyre együtt az ember és a világ „nyilvánvaló titkait” (Goethe szavával élve). Így aztán maradna bőven idő a kulturális alapkészségek hosszú időn át tartó, az iskolában folyó gyakorlására. Nem házi feladatban kellene ezzel kínlódniuk a gyerekeknek, mert „nincs idő”, „hajt a tananyag”, a tanárok sietnek – hanem az iskolában, a délelőtt óráiban, egyszerre keveset gyakorolva, de soha nem hagyva abba a megszégyenítés nélküli gyakorlást a lehető legegyszerűbb példákon, még a felső osztályokban sem.
