Aktuális

Méhlepényt a fa alá

Bár a régi korok emberei még nem ultrahanggal vizsgálták a magzatot, azt azért ők is tudták, hogy a gyereket nem a gólya hozza. Többet szültek, többet is temettek, és bizonyos értelemben többet is tudtak a születés dolgairól. Ám a férfiak szerepét és jelentőségét a folyamatban kissé alulértékelték...

Méhlepényt a fa aláA legtöbb társadalomban a nő akkor lett teljes jogú tagja a férje családjának, ha gyermeket szült. Akkor már letett valamit az asztalra, pontosabban betett valamit a bölcsőbe… Ezért hát a kérdés, hogy „megviselősült-e az asszony”, a legfontosabbak közé tartozott. A termékenység érték volt, imádkoztak, böjtöltek, fogadalmat és adományokat tettek érte, gyertyát gyújtottak. Következik mindebből, hogy a termékenységet olyasvalaminek tekintették, amit el lehet venni az ember lányától. Átokkal, szemmel veréssel, rontással. Ha egy közösség erre gyanakodott, az anyaságra vágyó nőt például méhlepényre ültették, vagy a méhlepényt („a gyerek mássa”) megszárították, porát fürdővízbe, pálinkába szórták.

„Ha kék a szeme allya…”

„A viselős asszonyállatokban sok ízetlenséget, betegségeket szokott szerezni” – írja Apáczai Csere János.
Bár azt már az ókorban gyanították, hogy a megfoganást a vizelet jelzi, mégis sok idő telt el, míg egyértelművé lett, ki vár gyereket és ki nem. A fokhagyma-próba például sokáig tartotta magát. Ha valaki tudni akarta, várandós-e, a szeméremtestébe fokhagymagerezdet rejtett, és ha másnap a lehelete fokhagymaszagú volt, akkor nem viselős. Úgy gondolták, hogy a magzat gátolja a fokhagyma szétáradását a testben. Az a várandós nő meg, aki éjjel rájárt a fokhagymás kolbászra, pechesnek bizonyult. „Ha az Asszony Férfiúval hált, és azután nem sokára bádjadozni kezd, ha útálja azokat az eledeleket, mellyeket annakelőtte szeretett, vagy rendetlenül ollyakat kíván, mellyek nem nékie valók, ha sokat köpköd, nyála foly, felböfög a’ torkán, okádhatnék, okádik is, feje ’s foga fáj, ha ok nélkül szomorkodik, … ha kék a szeme allya, hasa eleinte bé-esik, azután domborodni kezd, és a Hó-számja is el-áll.” Így foglalta össze Weszprémi István debreceni főorvos 1766-ban a fő tüneteket. A gyermek kihordása több veszéllyel járt régen, hiszen a problémák okait nem ismerték. Az idétlen szülésnek nevezett koraszülést például az anya „esztelen cselekedeteivel” hozták kizárólagos kapcsolatba, a születési rendellenességek hátterében pedig valamilyen, a várandósság idején történt eseményt sejtettek. Ezért nem volt szabad a viselős asszonynak lefejezésre, kivégzésre mennie – már ha addig kedvelte az ilyesmit…

Méhlepényt a fa alá

Méhlepényt a fa aláA születendő gyerek neme és ennek befolyásolása az egyik legfontosabb téma volt. A különböző szertartások az értékesebbnek tartott fiú születését kívánták elősegíteni. Ha pedig megtörtént a foganás, minden jelből következtetéseket vontak le. Az asszony hasának, mellének formájából, abból, édeset vagy savanyút kíván-e erősebben. Kérték, mutassa a kezét, és ha tenyérrel felfelé mutatta, kislánya, ha lefelé, kisfia lesz, gondolták. Szülés után sok helyen ásták el a méhlepényt. Almafa alá, ha azt akarták, hogy a következő gyerek lány, körtefa alá, ha fiú legyen. Az anyai életmód jelentőségével többé-kevésbé tisztában voltak, a higiénia fontosságával is. Ügyeltek a várandós nő étkezésére is. „…ha egész viselősségük alatt könnyű emészthető, jól tápláló és tiszta, édes, vékony vértcsináló ételekkel élnek, terhüket is könnyebben viselik, egészségük is állandóbb lészen, gyermekük is szebb, egészségesebb.” Így vélekedett Mátyus István Kolozsvárott 1766-ban. Kitértek az orvosi javallatok az öltözködésre is, hiszen a szoros fűzők viselésétől a magzat „leszorulhat”, akár „ki is szottyan”. Azt is felismerték, hogy testi torzulásokat eredményezhet, ha az anyai testet ilyesféle páncélba szorítja a divat diktátuma. A szexuális élettől a párok nem tartózkodtak, ezt nem is javasolta nekik senki. Legfeljebb az utolsó hónapban, de ennek valószínűleg nem a kímélet volt az oka. Maga a szülés hangulata is egészen más volt. A halál valóságosan fenyegetett, sok újszülött és sok anya halt meg közben. Nők tüsténkedtek a vajúdó körül, gyakran külön helyiségben zajlott a szülés, istállóban, a szülői házban, konyhában. Ha a szobában, akkor az ágyneműket kivették, olyasmit tettek a helyére, amit utána el lehetett égetni. A tapasztalt asszonyokból lettek a bábák, ez később oktatott hivatássá, majd szervezett szolgálattá fejlődött. Az orvosok csak később jelentek meg a szülőágyak mellett.

Szenteltvíz és fogó

Méhlepényt a fa aláEgy szüléshez kellettek vásznak, edények, párnák, olló vagy éles kés, ecet vagy spiritusz, fürösztőteknő, zsír vagy vaj a kenegetéshez és szenteltvizes üvegcse. A bábák eszköztára folyamatosan bővült, modernizálódott. A vásznak, zsírok, éles kés és a szenteltvíz mellett megjelent a fogó, amelynek helyes használata életet menthetett. Helytelen használata viszont életet olthatott ki. Egy 1823-ban íródott tankönyv a gátvédelemhez adott tanácsokat leendő bábáknak: „…vigyázzon, hogy a közép hús el ne repedjen, és a szemérem a végbéllel egy üreggé váljon. Azért is egy hatszoros gyenge rongyot az egyik tenyerében tartván, azzal a középhúst fel és hátra felé szorítsa.” A vajúdót sétáltatták, néha ugrálnia kellett, borogatták, alulról gőzölték, hasát szorongatták… A köldökzsinórt gyakran megszárították, eltették, előtte szenteltvízbe mártották. A méhlepény kijövetelét úgy segítették, hogy az anyával üvegbe fújattak, erőlködésre késztették. Aztán a kijött lepénnyel letörölték az arcát, hogy eltüntessék a terhességi májfoltokat… A megszületett és szerencsésen életben maradt gyermek, ha anyját nem vesztette el a szülésben, új fejezetet nyitott a család életében. És az valóban új fejezet volt…

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top