Mácsai Pál: “Nem vagyok magabiztos!”

– Megfogalmazta valaha magának, milyennek kell lenni egy férfinak?
– Nem, még sosem. Attól tartok, csak egy nálam kevésbé aggályos riportalany tudna erre válaszolni. Sajnos, én már ott elakadok, hogy „egy férfinak”. Melyik férfinak? És „kell” lennie? Vagyis muszáj? Sejtem, hogy egy általános válasz illene ide, de ehhez én nem vagyok elég udvarias. A tiszta igazság sajnos az, hogy a kérdést magát sem értem. Ahogy egyébként a férfinapot sem, aminek apropóján most beszélgetünk. És hogy még egy lépést tegyek a népszerűtlenség felé, bevallom, hogy a nőnapot sem értem. A nők a férfiakkal egyértékűek. Tartok tőle, hogy ilyen ünnepnappal rejtetten azt állítjuk, hogy nem azok. Ez mintha inkább sértés lenne. Szerintem a férfinap is az, egyébként.

– Pedig a férfiasság olyasmi, amin talán gondolkodni kellene.
– Nem tudom. Nincsenek efféle koncepcióim.

– Talán az a férfias, ha nem gondolkodik ilyesmin.
– Zavarba hoz. Nem tudok válaszolni. A gondolkodásomban, viselkedésemben nem tudatosan kontrollált tényező az, hogy férfi vagyok. Számtalan dolgot mérlegelek, mindenfélén töprengek, ezen nem. Az ember összefüggő egész, hogy lehetne ezt külön kezelni? Igazán restellem, de ez most olyan, mintha beszélnénk valamiről, holott valójában nem beszélünk semmiről.

– Kamaszkorában sem tipródott azon, mi jön be a nőknek és mi nem?
– Hogy mi jön be „a nőknek” – ez is milyen kínos egyébként, így többes számban –, az sosem merült föl bennem. Tartok tőle, hogy aki a nőkről általában gondolkodik, sosem kerül közel egy konkrét nőhöz. Az természetesen érdekelt, hogy akit megszerettem, az szeressen. Konkrét személyek, konkrét körülmények, konkrét vonzalmak: ezekről lehetne beszélni, ha barátok lennénk, ha bíznánk egymásban, ha kíváncsiak lennénk egymásra.

– Csinálta, ahogy jött, és ha bejött, jó, ha nem, akkor meg próbált mást?
– Maga nagyon kitartó, de a kérdés ettől számomra nem lesz érthetőbb. Annyit tudok értelmesen felelni, hogy mindig intuitív voltam szívügyekben.

– Honnan jött a magabiztossága?
– Bocsásson meg, én nem mondtam ezt. Nem is voltam, nem is vagyok magabiztos.

– Azt mondja, nagyon rossz fotóalany. Miért más egy fotózás, mint a színészet? Ez is csak egy szerep.
– Nem, ez nagyon is kétféle dolog. A színész egy begyakorolt, a színházi munka intim folyamatában összeérett produkcióval lép közönség elé. A fotózásnál ilyesmi nincs. Mint mindenki, én is nehezen nyílok meg, ezért fotózáskor lemerevedem, tehetségtelen vagyok. A jó kép nyugodt és nyitott lelkiállapotot igényel. Az igazolványképek is azért olyan pocsékak, mert nincs rá négy-öt óra, hogy a fényképésszel elbeszélgessünk, bizalmi viszonyba kerüljünk, és ellazuljunk.

– Az ősszel bemutatásra kerülő HBO-s tévésorozatban terapeutát alakít. Járt már civilben terapeutánál?
– Terápiában nem, de jártam már életemben pszichológusnál.

– Milyen apropóból?
– Maga elmondaná nekem, ha én kérdezném?

– Érdekli a pszichológia?
– Mindig érdekelt, kamaszkorom óta. Sokat játszottunk a barátaimmal ezzel. A huszadik századi művészet, sőt az egész századforduló utáni létezés egyik alapélménye ez a gondolkodási rendszer, ez a közelítés. Én magam hallgattam is pszichológiát két évig, amikor a be nem fejezett PhD-mre készültem. Jártam már pszichológusnál, de terápiáról akkor beszélhetnénk, ha hosszabb ideig csináltam volna. Én összesen kétszer voltam, akkor egy baleset miatt megszakadt, váratlanul. Nem folytattam mással.

– Lehet jó színész, aki nem ismeri önmagát?
– Egy kisgyereknek nincs önismerete, mégis tökéletesen és tehetségesen tud játszani. A színészet inkább ehhez az önfeledtséghez hasonlít. A kétéves kislányomnak semmi önismerete, és pompásan játszik.

– Lehet egy rossz ember jó színész?
– Egy darabig igen. De egy idő után azért a megátalkodott gonoszságok tönkreteszik, eltorzítják magát a személyiséget. És akkor már nehéz jó művésznek lenni. Én szeretem olyan emberekkel körülvenni magam, akik tehetségesek és jóindulatúak is. De mindannyian jók és rosszak is vagyunk. Életünk egyes pillanataiban magasztosan viselkedünk, máskor gyalázatosan. De törekedhetünk arra, hogy az előbbi pillanatokból legyen több.

– Mi mozgatja?
– A kíváncsiság. Hogy hogyan lehet másképp, hogyan lehet elengedni, amit már ismerek. Mozgat a verseny az idővel, hogy mit kell megcsinálni, mielőtt meghalok. Néha az is, hogy el kell tartanom a családomat, és pénzt kell keresnem.

– Véletlen, hogy nagyjából ugyanannyi év volt ön és az édesapja, mint ön és a fia között?
– Mutatós lenne szülői mintára hivatkozni, de nincs ilyen. A testvéremnek például huszonéves korában lett gyereke, holott az ő születésekor is már majdnem negyven volt az apánk. Nekem gyökeresen más életem volt, mint neki. Ő végigcsinálta a háborút, a rákosizmust, ötvenhatot. Nem azok a motivációim és ellenmotivációim, mint neki voltak.

– Mit gondol, szavakkal tényleg megoldódhat bármi? Csak attól, hogy beszélünk valamiről?
– Nem a szavaktól oldódik meg, hanem a megértéstől. A megértés olyan, mint amikor egy víz alá süllyedt tárgy felkerül a fényre. Mikor felszínre bukkan, amikor megpillantjuk. Nem a szavaktól, hanem a megismeréstől lesz valami más, mint korábban volt.

– Jó az a terapeuta, akit játszik?
– Jó is, rossz is. Azaz jó szerep. Pompás alapötlet, szép forgatókönyvek. Tudja, ennek a sorozatnak, a Terápiának az a találmánya, hogy a két ember csak beszélget, de közben mindketten életük legkomolyabb krízisének közepén vannak. Konszolidáltan viselkednek, nem üvöltöznek, nem ugrálnak robogó autókról, de a túlélésért küzdenek. A megértést választják mint kiutat. Szívesen azonosulok ezzel a szereppel, néha hasonlít rám. Fontos nekem, hálás vagyok neki, hogy megtalált.

– Hogyan győzte a rendkívül feszített munkát, és hogy közben az Örkény Színházban játszott, igazgatott?
– Jól, köszönöm. Ha ilyen permanenciában vagyunk, ha ekkora a nyomás, az ember nem ér rá elfáradni. Majd nyáron, a forgatás és az évad végén… Az ilyen helyzeteknek a család adja meg az árát: nem vagyok otthon. Az Örkény szép évadot csinált, gyönyörűen és sokat dolgoztak, sokszor késő este gyűltünk össze a gazdasági, műszaki, művészeti ügykezelési stábokkal, hogy minden simán menjen. Örkény István azt írja: a legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, a szolidaritás. Most, hogy szükség volt rá, segítettek, hogy filmezni tudjak.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• Mácsai Pál: „Nem vagyok magabiztos!”
• Rosszak a hagyományos iskolák?
• Varró Dani: Misi és a sport
• Miért hűtlen a férfi?
• Üzletlista és tuti tippek zöld háztartáshoz
• Mitől férfi a a férfi?

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!