„A jó házasság titka négy szó: szerelem, türelem, figyelmesség, bizalom.”
A Szerencsekerék stúdiójában, két pörgetés között faggattam Árpa Attilát – aki tavasszal íróként is bemutatkozott – a szerelemről, végzetről és arról, hogy mit gondol arról, hogy az embernek valóban létezik-e sors által kijelölt útja?
Mi jut eszébe először a szerelem szó hallatán?
Sokszínűség és izgalom – leginkább ez a két szó. Olyan sokfajta szerelem van, olyan sok élethelyzetben lehet az ember szerelmes valakibe vagy valamibe. Ám valamiért az a szó is az eszembe jut, hogy végzet.
És a munkáját tekintve?
Különbséget kell tenni az igaz szerelem és a szenvedély között. A színészet például az egyik szenvedélyem, a filmkészítés a szerelmem, a televíziózás már inkább csak egy jó haver, a könyvírás, ha úgy tetszik, egy új szerelem vagy a szerető. Így fordítanám le a munkámra.
Miért volt szükség egy szeretőre?
A filmkészítés a nagy szerelem, de annyi filmötletem és filmtervem van, és tudom, hogy a nagy részét nem fogom, vagy ki tudja, mikor fogom tudni megvalósítani. Ugyanakkor vannak olyan történetek, amiket kár lenne egyszerűen csak a fiókban hagyni porosodni, úgyhogy jött az a lehetőség, hogy regénybe írhatok egy olyan történetet, amelyet eleve filmre terveztem. A Holtomiglan című könyvem egy filmes történet, úgy is van megírva az egész regény, mintha film lenne. Ezért is mondtam azt, hogy a szerető szerepét tölti be, mert ha tulajdonképpen nem kapja meg a szerelmétől azt, amit szeretne, akkor mit csinál a férfi? (Nevet.) Rendszerint más utakat keres, tévutakra téved.
A regény központjában a 90-es évek alvilága és az olajszőkítés áll. Honnan jött a témaválasztás?
Szerettem volna egy hiteles, alvilági thrillert. Az olajbűncselekményekkel teli 90-es évek volt az a korszak, amikor igazán létezett Magyarországon alvilági háború, leszámolások, robbantások, bérgyilkosok, tehát minden, ami egy alvilági thrillerhez kell. Az olajszőkítés, az olajmaffia adja az egésznek a körítést, mert nem oly régen történt, sokan emlékeznek rá, és itt zajlott, Budapesten. A másik az, hogy én Németországban nőttem fel, és amikor a nagyon békés, kedves, rendezett, csendes Németországból ideérkeztem, olyan hírek fogadtak, hogy felrobbantottak valakit a belvárosban, illetve luxusautóban gépfegyverrel lőttek le valakit. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy éppen valami chicagói világba vagy egy Rejtő Jenő-féle félreértésbe csöppentem.
Nem rémisztette el?
Azért nem, mert miközben ezek szörnyű dolgok voltak, ugyanakkor nekem, filmesként kifejezetten izgalmas volt. Nem azt mondom, hogy vonzó, mert az túlzás lenne, de izgalmas volt látni és átélni, hogy ezek a dolgok nemcsak filmeken léteznek, hanem a valódi életben is. Az egyik nagy mestermű a Keresztapa, és én szerettem volna ennek egy magyar megfelelőjét megírni. Amúgy ha félretesszük a maffiát, az alvilágot és az olajszőkítést, akkor a regény igazából arról szól, hogy mindenki tulajdonképpen a saját sorsának beteljesítésén dolgozik. Vagy azon, amit szeretne, vagy pedig azon, hogy eltérhessen attól, amit a sors kijelölt neki, mert azzal egyáltalán nincs megelégedve. Ám mindkettőnek ugyanaz lesz a vége: be fog teljesülni a neki szánt sors, teljesen mindegy, hogy ellene tesz vagy érte. És itt jön a képbe a szerelem. A főszereplőt ugyanis egy nő kizökkenti az egyébként stabilnak gondolt útjából, amely szerinte ki van jelölve a számára. Ráadásul egy kicsit shakespeare-i jellegű lesz a történet, hiszen egy lehetetlen szerelemről van szó.
Amúgy ez a kizökkentés mennyire érvényes önre? Hiszen a bulvársajtó sokáig macsóként jellemezte, majd amikor megnősült, és édesapa lett, már úgy könyvelték el, hogy megszelídült.
Igazából majdhogynem demagógia lenne ezt az elméletet vagy világnézetet ráhúzni bármire is. Lehet, hogy van egy kijelölt út, amiről olykor letérünk, s ha jót akar a sors, akkor visszalökdös, ha rosszat, akkor visszarugdos. Szerintem mindenki életére igaz, hogy keresi az útját, majd megtalálja, aztán még mindig nem biztos abban, hogy tényleg ez az az út, amit a sors kijelölt neki, vagy sem. A kijelölt útról való letérés az én életemben is abszolút központi téma, akárcsak a regényben, és remélhetőleg azokban a filmekben is, amiket a közeljövőben készíteni fogok.
Amikor megismerkedett a feleségével, szerelem volt első látásra?
Nem, egyáltalán nem. Nem a tipikus meglátni és megszeretni kapcsolat volt a mienk. Az első tervem az volt, hogy egy egyéjszakás kaland lesz belőle, nem igazán terveztem hosszú távon. Ám mostanra elmondhatom, hogy ő életem legszebb, legboldogabb 3000 éjszakás kalandja. (Nevet.)
Mikor alakult át ez az egyéjszakás kaland szerelemmé?
Amikor megláttam, egyetlen éjszakára akartam megkapni, ám a viselkedésem miatt – akkoriban ugyanis elég arrogáns és öntelt voltam – egyáltalán nem voltam neki szimpatikus. Én azonban nem akartam elfogadni azt a választ, hogy NEM, ezért mindent elkövettem, s e folyamat során, hogy kapjak még egy esélyt, alakult ki a szerelem.
Mondhatni, hogy megtalálta a másik felét? Sokan ugyanis így fogják fel a párkapcsolatot.
Szerintem igen, abszolút kiegészítjük egymást, de azt nem mondanám, hogy ő a másik felem. Nem hiszek abban a bizonyos jin és jangban, hogy két ember pont kiegészíti egymást, inkább érezzék jól magukat hosszú távon is, és tudjanak egymásnak meglepetéseket okozni. Amikor az ember reggel felébred, gondoljon arra, hogy szeretem ezt az embert – szerintem ez a lényeg. Az, hogy kiegészítik egymást, az inkább csak az elején fontos, amikor izzik minden, és a közös témák, hobbik, világnézetek összejönnek. Egyébként minden házasságban, mondjuk, ami legalább 10 évig tart, létrejönnek törések, vagy legalább egy nagyobb törés. Ha egy házasság ezt túléli, akkor az évtizedeken keresztül stabilitást ad, ha meg nem, akkor már eleve arra predesztinált, hogy ne tartson sokáig.
Véleménye szerint mi a jó házasság titka?
Szerelem, türelem, figyelmesség, bizalom – ez a négy szó.
Megváltoztatta-e a házasság? Ha igen, miben?
Sok mindent megváltoztat 10 év együtt töltött idő és egy gyerek. Az ember érzi, hogy másért is felel, mások helyett is dönt. Már nem kezd bele meggondolatlanul dolgokba, megfontolttá válik. Manapság, amikor szinte mindenhonnan 1-2, 5, 7, 10 év után tönkrement házasságokról, válásokról, házasságon kívül született gyerekekről lehet hallani, úgy gondolom a párommal együtt, hogy a 10 év boldogan együtt töltött év igazi érték, amit meg kell becsülni.
Mennyire hisz a misztikus, ezoterikus dolgokban?
Nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy igen, nagyon a helyzettől és a témától függ, amibe éppen belecsöppenek. Vannak olyan helyzetek, jelek, véletlensorozatok, amelyekben abszolút hiszek, ha viszont üzletről, számokról, szerződésekről van szó, akkor természetesen nem. Nem hiszek abban, hogy bármi is véletlenül történik. Szerintem mindenki rendelkezik belső erővel, amivel dolgozik és amivel továbbjut, ám bizonyos külső hatások ezt az erőt csökkenthetik vagy erősíthetik. Ugyanis a minket körülvevő emberek is hoznak döntéseket, ezek pedig bennünket is befolyásolnak, még ha nem is tudunk róla.
Például meghívtak az egyik tévéműsorba, mert valaki más lemondta a szereplést, nem volt sok kedvem hozzá, de beültem. Pont ezt a riportot látta egy filmrendező, aki erre föl úgy döntött, engem próbál ki egy filmszerepre. Tehát aki lemondta a szereplést, egy döntést hozott, ahhoz nekem semmi közöm, de ennek következtében olyan helyzetbe kerültem, amelybe másképpen nem kerültem volna. Bár ez egy nagyon pici példa, de ki lehet vetíteni az élet nagy pillanataira is. Tehát én ebben a belső erőben hiszek, és abban, hogy a külső, minket körülvevő embereknek is van egyfajta döntési ráhatása a mi életünkre, ha akarjuk, ha nem, és ennek az összképe az a bizonyos hálózat, amit mások sorsnak neveznek. Ebben hiszek, meg abban, hogy mindig legyen egy álom, amely egyfajta belső motorként hajtja az embert, még akkor is, ha teljesen elérhetetlennek tűnik.
És önnél mi ez a nagy álom?
A nagy álmom az, hogy elfogadott író legyek egy bizonyos stílusban és műfajban, talán nemcsak Magyarországon. S természetesen az, hogy elismert és díjnyertes filmrendező és filmkészítő legyek, bár ez inkább a távlati terv. Sőt ha most azt mondom, hogy az Oscar-díj a nagy cél, az álomnak tűnhet, de én úgy gondolom, van még jó 20 évem arra, hogy beérjek.
Az Árpa Attilával készült interjút a Nők Lapja Ezotéria legfrissebb számában olvashatod.
