Aktuális

Végre megszólal Varga Iza férje!

Lendvai Zoltán. Színházi rendező. Népszerű színésznőnk, a Barátok közt Balogh Nórájának,Varga Izabellának férje. Szegő András beszélgetett vele.

Végre megszólal  Varga Iza férje!– Társaságban hogy mutatkozik be a feleséged?
– A nevén. Hogy Varga Izabella.

– Nem akarta felvenni a neved? Vagy te nem akartad?
– Fel sem vetődött. Van már neki szép neve, amit szeretek, miért is kéne, hogy lecserélje. Az a jó, ha megmarad annak, aki, hiszen pont azért vettem el. Az összetartozásnak nem szabad azt jelentenie, hogy az ember elveszíti önmagát, a „nevét”. Mi így választottuk egymást, tehát az a természetes, ha olyannak is fogadjuk el a másikat, amilyen, és nem akarjuk saját képmásunkká gyurmázni. Még nevében sem.

– Persze, eredendően így van, de a napi gyakorlat azért olykor döccenősebb…
– Igen, de a lényeg, hogy az alapvető kérdésekben értsünk egyet. És ez az összhang nálunk megvan. Tulajdonképpen annyira megvan, hogy sokszor egymás mondatait is közölhetnénk sok mindenről. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy két embernek mindig, mindenben egyet kéne értenie. Viszont fontos, hogy tiszteletben tartsák, el tudják fogadni a másik véleményét… különben mi másért is választották pont egymást?!

– Másodszor mondod, hogy kiválasztottátok egymást. Ez mit jelent számotokra?
– Azt, hogy megismertük egymást, aztán egyre közelebb kerültünk, aztán evidenssé vált, hogy összekötjük az életünket.

– Amikor elmondtam Izabellának, hogy veled beszélgetnék, azt tanácsolta, hogy hozzak magammal szerszámosládát, hogy ki tudjak belőled húzni néhány mondatot…
– Amikor rendezek egy színházban, annyit beszélek, elemzek, magyarázok, hogy ha kilépek onnan, tényleg jólesik kicsit csendben lenni. Ettől azért nem mindenki szomorú feltétlenül… Viccen kívül, valóban inkább szemlélődő típus vagyok.

– És ha dühös vagy? Ideges? Egyáltalán szoktál veszekedni?
– Ha dühös vagyok, még inkább hallgatok. Kicsit irigylem is azokat, akik ki tudják adni a mérgüket, én inkább befelé dühöngök. Tudom, Izát olykor bőszíti is, hogy velem nem lehet igazán jól veszekedni.

Végre megszólal  Varga Iza férje!– Igaza is van!
– Lehet, csak sajnos nem hiszek abban, hogy egy veszekedés hevületében bármi problémát meg lehetne oldani.

– De szerintem az életünkben a szenvedélyek, vágyak, indulatok éppen úgy alakító tényezők, mint a józanság meg az ésszerűség…
– Persze, és én végül is könnyen beszélek, hiszen nekem ott a színház, ahol mindezt szépen kiadhatom magamból.

– Szóval, hogy választottátok ki egymást?
– Bonyolult történet…

– Igen…
– Kecskeméten találkoztunk…

– Teljesen logikus. Egy vajdasági kislány és egy pesti fiú hol másutt is tudnának találkozni, mint Kecskeméten?!
– Szóval történt tizenvalahány évvel ezelőtt, hogy két kollégámmal megpályáztuk a kecskeméti színházat, és elnyertük. Nagy, színházmegváltó terveink voltak, olyan társulatot akartunk létrehozni, ahol mindenkinek hasonló elképzelései vannak a munkáról, életről, hasonló odaadással,  megszállottsággal dolgozik, hogy izzó előadásokat hozzunk létre estéről estére. Ehhez kerestünk szerte az országban embereket, így került képbe az egyik zalaegerszegi stúdióból Iza is, és így indult a kapcsolat az odacsöppent kezdő színésznő és az ottani főrendező között.

– Ez eléggé kényes szituáció lehetett mindkettőtök számára…
– Másfél-két évig nem is mertünk közeledni egymáshoz. Aztán pakk…

– …ezt a „pakk”-ot, ha egy kicsit tudnád árnyalni…?
– Aztán… szóval nem bírtam tovább. Tudtam, hogy a családjánál tölti a nyarat a Vajdaságban, gyűjtöttem egy kis erőt, és felhívtam, hogy odamehetnék-e. Azt mondta, hogy „Nosza! Miért nem vagy már itt?” Rögtön odautaztam, és akkor egyszer csak átszakadt a gát. Pakk…

– A társulat hogyan fogadott benneteket?
– Mivel korábban sokan drukkoltak már nekünk, örültek, amikor ez megtörtént… És ha volt is olyan, akinek ez nem tetszett, nem verte nagydobra. De ez egy sajátos módon összeállt csapat volt, szinte baráti társaság. Ebből is adódott, hogy amikor bennünket menesztettek, akkor a társulat tekintélyes része távozott. Izát is szélnek eresztették…

– Ugyanakkor ez volt az ő nagy szerencséje is, hiszen így csöppent bele a Barátok közt-be.
– Ez egy csodás történet. Az utolsó jelentkezési napon értesült, hogy szereplőket választanak az induló sorozathoz. Sebtében írt valamit, valahogy elfaxoltuk, és lám, ő lett az egyik kiválasztott.

– Ő hogyan élte meg, hogy vidékről felkerülve pillanatok alatt országos sztár lett?
– Ki ne örülne ennek? Persze a „sztárságnak” is voltak nehezen megszokható mozzanatai, de mostanra ezeket is sikerült elfogadnia. Megszokta.

– Szerinted változott?
– Iza öntörvényűbb, hogy ilyen „apróság” kizökkentse. Ami változás észlelhető rajta, azt inkább az élet tette. Hogy összeházasodtunk, hogy jött a két gyerek, hogy otthonunk lett… Ezek hihetetlen érzelmi energiákat szabadítottak fel benne.

– Neked, aki addig a színivilág fenegyereke voltál, nem volt furcsa, hogy Izabella lett az üdvöske, te pedig vidéki városokban kezdtél rendezni Nyíregyházától Zalaegerszegig…
– Én Izára nagyon büszke vagyok, örülök, hogy ragyog, a magam munkáját pedig nagyon szeretem. Fenegyerek meg sose voltam. Szeretek egy közösséggel lázasan együtt dolgozni, de legalább ennyire szeretek hazamenni is, és a szeretteimmel együtt lenni.

– Mikor házasodtatok össze?
– Húha…! Talán tíz éve…

Végre megszólal  Varga Iza férje!– Izabella lehet, hogy pontosan tudná?
– Szerintem ő sem. A házassági évfordulóinkra a barátaink, szüleink szoktak figyelmeztetni. De nem tíz, hanem tizenegy éve. Izának már szép, kerek pocakja volt…

– Ezért is esküdtetek meg? Bocsánat, ha olyat kérdeztem…
– Nem. A mi életünk, kapcsolatunk fokozatosan alakult, nem szokás vagy logikai sorrend szerint, hanem ahogyan éppen éreztünk. Visszatekintve volt ebben valami folytonos fokozódás. Szerelemre lobbanás, járás, együttélés, aztán természetesen következett, hogy szeretnénk gyereket, amikor pedig jött, gondoltuk, hogy házasodjunk össze.

– Ez nagyon szép és igaz, de nem tartasz attól, hogy mi lesz, ha netán megszűnik a fokozódás, és jön a stagnálás?
– Ha netán jönnének is kritikusabb időszakok, szerintem az együtt töltött tizenhat év harmóniája jó alap, hogy a nehézségeken átsegítsen. Iza meg egyébként is garancia arra, hogy ne legyen megtorpanás, ő sodor mindenkit maga körül. Ha fáradtan hazamegyek, és csak bambulni szeretnék, azzal fogad, hogy menjünk sétálni, vagy egy pizzériába vacsorázni! És általában kiderül, hogy neki volt igaza, punnyadás helyett új lendületet kapok. És persze ott van a két roppant élénk, eleven, a világra folytonosan rácsodálkozó kislány… Mellettük, még ha szeretnénk sem lenne idő unatkozni. Olykor hajnalban találkozunk csak, amikor egyikünk az egyik, másikunk a másik gyerek mellől felkászálódva betámolyog a hitvesi ágyba.

– Ha kérnélek, hogy jellemezd Izabellát, mit mondanál, milyen ember?
– Hogy jó… Jó ember… és izgalmas nő…

– Ő szerinted, mit mondana rólad?
– Hát… Erre én nem tudok felelni. Ezt tőle kérdezd.

– Miért?
– Nem megmondta Iza, hogy szűkszavú vagyok?

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top