Kell a győzelem a lelkünknek!

Halásztelek, forró vasárnap délután. Egy elegáns, ám csöppet sem hivalkodó családi házban Cseh Laci édesanyja vár. – A fiam pár utcányira lakik a párjával, nemsokára érkezik – magyarázza a kék szemű Hoffmann Rozália, míg bekísér a nappaliba, közben látom rajta, furcsa számára, hogy az első kérdéseim nem a fiáról, hanem róla szólnak. A „magyar mammát” nem kapta fel a sajtó…
– Az én életem egyáltalán nem különleges – mondja szerényen. – Van egy élelmiszerboltunk itt, Halásztelken. Nagyon sok munkát jelent számomra. Például kimegyek az édesanyámmal Londonba, hogy szurkoljak a fiamnak, de csak egy hétre. Hosszabb időre nem zárhatok be… Ha jól meggondolom, a fiamról szól minden. Ahogy a többi anya élete is a gyereke körül forog.

– Az édesanyjával megy Londonba, nem Laci apjával?
– Nem titok, hogy három éve külön élünk. Nem akarom részletezni, legyen elég annyi, hogy Lacira éppolyan büszkék vagyunk, mint régen, éppúgy szeretjük, támogatjuk, mint korábban, és ő felnőttként elfogadta a döntésünket. Számomra nagy öröm, hogy a fiam már négy éve boldog párkapcsolatban él Diával, itt, a közelemben, egy olyan családi házban, amelynek az építését maga vezényelte le. Természetesen az uszodában ismerkedtek meg.

– Lacinak nincsenek botrányai…
– Számomra ez természetes, mindig jó gyerek volt. Fegyelmezett és zárkózott. Ha hazajött az iskolából, és láttam, hogy valami rossz érte, nem rohanhattam le a kérdéseimmel, mert akkor semmit sem mondott volna, tehát szépen kivártam, amíg magától beszélni kezd. Eszembe jut, hogy kicsi korában mindig én jártam szülői értekezletekre, ahol csak jót hallottam róla. A gyermekem apja pedig gyakran mondogatta, hogy ez képtelenség. No, ezért javasoltam, hogy ezentúl menjen ő, és tapasztalja: nem szépítek. Valószínűleg azért volt zökkenőmentes a gyerekkora, mert azt csinálhatta, amit szeretett. Amire született. Négy és fél éves korában tanult meg úszni Kiss Miklóstól, a férjem jó barátjától a Spartacusban – ő volt Egerszegi Krisztina edzője is –, aki azt mondta, érdemes vele foglalkozni.

– Nem azért választotta az úszást, mert az édesapja az 1960-as években kitűnő úszó volt?
– Nem! Azért tanítottuk meg korán úszni, hogy legyen biztonságérzete. Az általános iskolát már Laci kérésére választottuk úgy, hogy közel legyen az uszodához. Eleinte csak tanítás után járt edzésre, később hajnalban is. Öt órakor kellett indulni innen, Halásztelekről, hogy háromnegyed hatra az uszodába érjen. Az édesapja fuvarozta – majd ő járt vele a versenyekre, mert én állandóan a boltban dolgoztam –, a szüleink is sokat segítettek. Középiskolás korában ugyanezt az életformát élte, miközben saját döntése alapján nem lett magántanuló, együtt érettségizett az osztálytársaival a Vörösmarty Gimnáziumban. Reggel edzés, utána iskola, délután edzés estig.
– Nagyon elszánt voltam, tudtam, mit akarok – lép be Laci, majd mellénk telepszik. – Bár az edzések nehezek voltak. Mert a remek edző is hajcsár. Az a dolga. Ha belegondolok abba, hogy mondjuk, annyi kilométert kellene futnom, mint amennyit úszom…! Feladnám, miközben a vízben, köszönöm, jól megvagyok. Ha nyaralni megyek, akkor is vízpartra vágyom. Én nagyon hálás vagyok a szüleimnek, mert jó irányba terelgettek.
– Rengeteget aggódtam érte – veszi át a szót az édesanya. – Gyerekkorában kiderült, hogy asztmás, kórházban is kezelték. Megtudtuk, hogy a tüdővolumene kisebb, mint a versenytársaié, tehát számára nehezebb az úszás… Mégis azt tapasztaltam, hogy Laci nem érvényes víz nélkül. Persze előfordult, hogy itthon elégedetlenkedett az edzővel, de másnap folytatta a munkát. A barátai is az uszodából kerültek ki, és ugyanolyan napirend szerint éltek, mint ő. Ráadásul jöttek az eredmények. Óvodásként is nyert korosztályos versenyeket, és még nem töltötte be a tizenhetedik évét, amikor 2002-ben Riesában, a rövidpályás Európa-bajnokságon harmadik lett, aztán 2003-ban Barcelonában már második. Sikerek, érmek, embertelenül sok izgalom. Például a 2008-as pekingi olimpián az amerikai úszó, „a Phelps”… Anya vagyok, tehát beismerem: többször eszembe jutott, ha ő nincs, akkor a fiam ma háromszoros olimpiai bajnok.

– Laikusként nem kedvelem, olyan, mint egy gép.
– Nem gép, csak egy velem egyidős, nagy tehetség – mondja Laci elgondolkodva. – De le akarom győzni! A pekingi olimpia az övé volt, ám most London következik… Néha arra gondolok, nélküle én sem tartanék itt. Kell a nagy kihívás ahhoz, hogy kiugró teljesítményekre legyek képes. Egyébként Peking után szeretet és megbecsülés vett körül itthon. Talán rájöttek az emberek, hogy mindent megtettem, de Michael Phelpset akkor nem lehetett megszorítani, és az ezüstérmeim is értékesek…

– A debreceni Európa-bajnokságon bravúrosan úszott, csillogtak az aranyak! Három is. Olvastam egy nyilatkozatát, miszerint kellett a lelkének ez a győzelem.
– Az én lelkemnek pedig kellett a fiam sikere! Örülök, hogy most nagyon jó passzban van… – szól közbe az édesanya mosolyogva.
– Jobban bírja az ember a munkát, az edzést, az edzőtábort és a versenyeket, ha van biztos háttere – nekem megadatott –, és gyakran csap be elsőként a célba – magyarázza Laci.

– Nem az a legnagyobb élmény, amikor a dobogó tetején áll?
– Csodálatos, megható és felemelő érzés könnyes szemmel hallgatni a Himnuszt a dobogón, de számomra az az igazi, semmihez sem hasonlítható boldogság, amikor célba érek, felnézek, és látom, első lettem. No, ezért a pillanatért érdemes… – mondja Laci.

– Amikor úszóversenyt nézek, gyakran eszembe jut, hogy fokozható-e még az emberi teljesítmény.
– A Műegyetemre járok, műszaki menedzser szakra. Igyekszem megfelelni, csakhogy a gondolataim állandóan az úszás körül forognak. Például az utóbbi években egyre jobban érdekel az eredményes edzés. Hogy lehetne hatékonyabbá tenni a felkészülésemet? Szerintem jelentősen fokozható az úszók teljesítménye, és két-három év múlva azt fogják mondani a mai eredményeinkre, hogy nem különlegesek… Amúgy nem biztos, hogy minden edzésen nyolc kilométert kell úszni, lehet, hogy elég lenne kettőt, de azt nagyon intenzíven… Szóval most a legjobb szeretnék lenni, de később szívesen vállalkoznék arra, hogy néhány gyereket tanítsak. Szigorú edző lennék, nem tűrném a szemtelenkedést. Tudomásul kell venni, hogy ez kemény világ, amelyben fontos a fegyelem. És ha kudarc ér, elsősorban önmagadban kell keresni az okot, majd meg kell beszélned az edződdel. Mert nélküle nem megy semmi. Aki ezt nem bírja, hagyja abba!

– Azt hallottam valakitől, hogy biztosan lenne egy olyan tanítványa, aki soha nem szemtelenkedne, és a világon legjobban szeretné önt…
– Csak nem arra gondol, hogy én nem tudok úszni? – nevet nagyot Laci édesanyja.

– De bizony arra!
– Ezért nem tehetünk szemrehányást Lacinak, hiszen egy szabad perce sincs! Amúgy én már  eldöntöttem: megtanulok úszni. Majd az unokámmal!