Trokán Anna: “Nagy változások előtt állok”

– Édesanyád azt mondta, a bemutató előtt ne hívjalak, mert nagyon izgulsz. Mindig így van, mielőtt színpadra lépsz?
– Mindig, mióta először kóstoltam bele ebbe a varázsos világba. Földessy Margit Drámastúdiójában történt, harmadikos gimnazista koromban. Emlékszem, álltam a takarásban, és idegesen vártam, hogy kiléphessek a színpadra. Türelmetlenül toporogtam, mint a versenylovak futam előtt. Őrület volt! És azóta is tart.

– Az Érinthetetlenekben egy tüzes vagány csajt láttunk, akiért megveszett a közönség. Most pedig itt ül velem szemben egy szerény, majdhogynem visszahúzódó lány. Hogy van ez?
– Mások is mondták, amikor vége lett az előadásnak, hogy „úristen, micsoda szenvedély!”. De igyekeztem is, tudtam, itt most meg kell mutatni: ez a lány nagyon bátor, nagyszájú, dögös. Felszabadító érzés volt belebújni a bőrébe. Kijött belőlem valami, ami nagyon mélyen bennem van, de elfojtom, nem merem kiélni. Soha nem voltam az a lány, aki a szerelmi bánatát a barátnője vállán zokogja ki. Mintha úgy védekeznék, hogy falakat építek magam köré. Így volt ez akkor is, amikor a szüleim elváltak. Tizenegy éves voltam, és nagyon fájt, hogy széttört a gyerekkori idill. Hogy nem hallom többé anyuék hangját, ahogy a nappaliban pusmognak, és vége a közös görögországi nyaralásoknak is… De úgy tettem, mintha mi sem történt volna.

– Most végre átszakadt benned a gát?
– Sok szempontból úgy érzem, igen. Mintha mostanában valami történne bennem. Betöltöttem a huszonnyolcadik évemet, ez tehát a negyedik hetes az életemben, és minden porcikám érzi, hívja a változást. Nem is tudom, hogy fogalmazzam meg. Eddig olyan biztonságra törekvő voltam, most meg hirtelen nyitok, és várom, hogy bejöjjön az élet. Hogy elsodorjanak a kalandok. Napról napra izgalmasabb az életem.

– A magánéleted is változóban? Úgy tudom, egy évvel ezelőtt férjhez mentél egy angol fiúhoz.
– Mindenesetre elbizonytalanodtam. De mintha már az esküvőn azt éreztem volna, ez nem valaminek a kezdete, hanem a vége. Furcsa érzés volt, mintha megbilincseltek volna, és azóta egyre erősebben rúgkapálok a kötelék ellen. Pedig nagy szerelem volt, teljesen elvesztettem a fejem. A fiú színpadmester, együtt dolgoztunk. Csakhogy engem ideköt a munkám, ő meg visszament Angliába. Nehéz kezelni a távolságot, de még nehezebb a kulturális különbségeket áthidalni. Néha azt érzem, egy szakadék választ el minket egymástól. Csak egy példa: neki a görögségről a vendégmunkások jutnak eszébe, nekem a gyerekkorom. Az első szó, amit kimondtam, az első étel, amit megkóstoltam, a nagymamám, akit imádtam…

– Mikor voltál utoljára az „őshazádban”?
– Tavaly. Anyu barátnőjénél laktam Athénban. Szeretem az ottani embereket, a nyüzsgést, a tengert. Nagyon tud hiányozni, úgyhogy idén nyáron is megyek.

– A húgoddal, Nórival együtt utazol?
– Neki idén nem lesz ideje, de anyu lehet, hogy eljön a második kapcsolatából született testvéremmel, Rékával. Talán tudunk majd egymással beszélgetni. A régi dolgokról. Látod, vele is olyan nehezen nyílok meg, pedig nagyon kellene… Tudom, hogy azt gondolod, a húgommal messzire sodort bennünket az élet. Azelőtt mindent együtt csináltunk, együtt jártunk balettre, zeneórákra, és később a színművészetire is. Igaz, hogy ő drámatagozatra én meg musicalre – az azért durva lett volna, ha még osztálytársak is leszünk –, de valóban olyanok voltunk, mintha ikrek lennénk. A diplomaosztás után aztán őt Kecskemétre hívták, engem meg Veszprémbe. De gyakran találkozunk itthon, Pesten, sokat dumálunk, nem érzem elszakadásnak. Óriási szerencsénk van, hogy mindketten azonnal színházi szerződést kaptunk!

– Lehet, hogy nem csupán szerencse kellett hozzá, hanem tehetség is. Te hogy kerültél a Petőfi Színházhoz?
– Eperjes Károly hívott. Először akkor telefonált, amikor látott a vizsgaelőadásunkban. A Kamaraszínházban töltöttem a gyakorlóidőmet, és rettentően élveztem. Emlékszem, alig vártam a reggeli próbákat, bármilyen későn feküdtünk is le az előző napon. Azzal váltunk el Eperjessel, egy év múlva újra megkeres. És a következő évben napra pontosan megszólalt a telefon. „Szami, összeszedem a cuccom, és megyek!” – válaszoltam boldogan. Vágytam már a jelmezekre, a színházi varázslatra. És Veszprémben ez van. Katartikus dolgok történnek, mint például a Jeanne d’Arc-előadás, amelynek a főszerepét játszom.

– Van színész-példaképed?
– Minden társulatban találok egyet. Ilyen volt Szakácsi Sándor, aki szegény, már nem él. Álltunk körülötte mi, zöldfülűek, és ő megköszönte nekünk, hogy köztünk lehet. Azt mondta, feltöltjük energiákkal. Csak álltunk, leesett állal, hogy egy ilyen nagy művész ennyire szerény lehet! Most Veszprémben Nyírkó István lett a pótapám. Többször játszotta a színpadon is az apámat, és a színészházban is atyáskodik fölöttem. Tündéri ember, nagyon szeretem. Vagy Meszléry Judit! Egyszer hajnalig beszélgettünk, mindenféléről. Ott ült velem szemben tejfelszőke hajjal egy nő, egy anya, egy kislány, és azon lamentált, hogy ő még mindig nem érti a szerelmet. Csodálatos asszony, nagy tanító!

– Édesanyádtól is mindig tanulsz. Megcsináltátok a lovas előadást, amit tavasszal terveztetek?
– Hogyne! Többször is felléptünk Nyíregyházán, a Nyírségi Vágta alkalmával. Elénekeltünk néhány népdalt lóháton, anyu szavalt is, akkora sikerünk lett, hogy visszatapsoltak. Gyöngyösre már hármasban mentünk, Nórival. Óriási volt a hangulat, úgyhogy a végén görög táncházzá alakultunk. Mi a húgommal a színpadon énekeltünk, és mutattuk a lépéseket, a mama meg lent táncolt a közönséggel.

– Le se tagadhatnád, hogy görög vagy. Főzni is tudod a mediterrán ételeket?
– Hajaj! A barátaim imádják őket. Tizenöt évesen készítettem el az első receptet, akkor kaptam rá a főzésre. Bátran fűszerezek, nagyon kreatív vagyok a konyhában. Ezt láttam anyutól is, és a nagymamám is kitűnő szakács volt.

– A szülinapi bulidra mit készítettél?
– Ó, nem volt buli, mert dolgoztam. De jó ötlet, még megszervezhetem! Legalább meghívom a csapatot. A musical próbái alatt nagyon összekovácsolódtunk. Amúgy is nagyon hiányzik nekem a falkaszellem. Egész gyerekkoromban hatalmas társasággal kirándultunk, nyaraltunk, aztán ez mind elveszett…

– Hát teremtsd meg újra! Már felnőttél.
– Igazad van. Így lesz.