Reggel, miután Misi fölébred, a napi második közlése mindig ugyanaz: „Kakaót kérek.” Az első mondata változó. Van, hogy miután kikászálódik az ágyból, lenéz a lábára, és konstatálja: „Mezítláb.” Valahogy ezen el szokott csodálkozni, hogy mezítláb van. Aztán gyorsan felocsúdik a meglepetésből, és hozzáteszi:
– Kakaót kérek.
Máskor, ha felfedezi, hogy nem mentem el dolgozni, gyanús neki, hogy ott vagyok, de azért megerősítésként rá szokott kérdezni:
– Papa, elmentél dolgozni?
– Nem, Misikém, ma nem mentem el – mondom ilyenkor neki.
Mire ő: – Kakaót kérek.
A múltkor sajnálatos módon elfogyott az instant kakaópor. Széttárt karokkal közöltem Misivel a rossz hírt: – Most nincs kakaó.
– Igen, van kakaó – mondta Misi azzal a nyelvteremtő erejébe vetett rendíthetetlen hittel, ami engem költőként különösen megrendít, hogy tudniillik csak azt kell mondani, hogy van kakaó, és akkor lesz kakaó.
– Egy kakaót kérek! – tette hozzá, és a félreértések elkerülése végett felemelt hüvelykujját lóbálva jelezte, hogy egy, azaz egy kakaót kér.
Az ébredés utáni kakaót követően nem sokkal természetesen elkövetkezik a reggeli. Itt Misi megalkuvást nem ismerő természete még inkább megnyilvánul. Tudni kell, hogy Misi a vajas kenyeret nem a hagyományos módon eszi: nem harapja, hanem lenyalogatja róla a vajat.
– Kérek még vajat – közli ezek után, és odatartja a kenyeret.
– Jól van – sóhajtok –, még kenek rá neked egy picit.
De persze Misit nem olyan fából faragták, hogy az első ajánlatot rögtön elfogadja.
– Nem picit – háborodik fel. – Hanem nagyot!
Szóval megalkuvást nem ismerő és nagyratörő a gyerek. Ugyanakkor rendkívül takarékos. Aminek legmarkánsabban ebéd közben szokta tanújelét adni. Előfordul, hogy Misi szokatlanul elcsendesedik, és nem nyúl többet az ételhez.
– Jóllaktál, Misi, befejezted? – faggatom.
– Ühümm – mondja Misi.
– Akkor kivegyelek az etetőszékből?
– Ühümm – bólogat Misi.
Ezek után rejtélyes módon teljes csendben eljátszogat. A hozzá intézett kérdésekre pedig kizárólag ühümmel, illetve mm-mm-mel felel. A naiv szülő persze csak örül ennek, végre egy kis csend és nyugalom, nem gyanakszik semmi rosszra. Hanem egy idő után mégiscsak gyanút fog még a legnehezebb fejű szülő is (én), és felszólítja a gyermekét, hogy nyissa ki a száját. Ekkor derül ki, hogy az utolsó falat ebédet Misi az elmúlt félórában, felkészülvén ínségesebb időkre, a pofazacskójában tartogatta.
A család meghatározása antropológiai szempontból – én legalábbis így tanultam –, hogy a tagjai legalább napi egy alkalommal közösen étkeznek. Mi olyannyira közösen étkezünk, hogy gyakorlatilag egymást etetjük. Nem csak mi Misit, de Misi is minket. Például legutóbb zöldborsófőzelék volt fasírttal vacsorára. Misi kihalászott egy borsószemet, és felém nyújtotta:
– Megeheted.
Aztán egy nagydarab fasírtot tömött a saját szájába. És így tovább. Egy borsószem nekem, egy öklömnyi fasírt neki.
Nemcsak meg nem alkuvó és takarékos, de ráadásul még önzetlen is.
