„Jó itt lenni!” – Candy Chang kibomló hajjal, selyemruhában, átszellemült arccal fekszik a csupasz betonon. Feje fölött, mint egy glória, a felirat: „It’s good to be here.” A tajvani származású, New Orleansban élő dizájnművész a fejébe vette, hogy érzelmi viszonyulásra serkent az érzelmileg kietlen nagyvárosban. Minden munkája erről szól: könnyeket, de legalább egy sóhajt, egy pillanat múlva tovaillanó érzést fakasztani a betonból.
Egyik világszerte ismertté vált projektje meghívást kapott a Sziget Fesztiválra. Eredetileg New Orleans egy elárvult családi házának egyik falán jelent meg a lenyomat: „Before I die, I want to…” – vagyis: „Mielőtt meghalok, szeretnék…” – és gyűltek a vágyak, előbb a megfestett vonalakra, aztán két sor közé, majd keresztbe-kasul, ahová fért: „Énekelni milliók előtt”… „látni a lányomat, ahogy átveszi a diplomáját”… „a karjaimban tartani őt még egyszer”… „levetni minden bizonytalanságot”… „egészen önmagam lenni” „látni sokszor még, ahogy sárgulnak a levelek”… „iskolát alapítani”…
Candy projekjét rajongói elvitték a világ számos pontjára – olyan országokban is járt, mint Kazahsztán, a Dél-Afrikai Köztársaság, Mexikó, Ausztrália, Argentína.
Magyarországra egy gyeden levő kismamának, Schnetz Annamáriának jutott eszébe meghívni. A Sziget Fesztivál nemzetközi közegében, épp a 20. évfordulón a siker garantált, mindennap megtelik a fekete fal minden négyzetmillimétere kívánságokkal.
– Naponta többször fotózzuk, felírjuk a kedvenc idézeteket, majd körbekerítjük, és reggelig lehet olvasgatni az aznapi feliratokat – avat be a „vágyak falának” működési rendjébe Annamária. – Van, hogy pusztán a látvány kedvéért meghagyunk egy-egy részletet, de a többit reggel lemossuk, és estére újra megtelik. Kiállításként működik, és nagyon népszerű. A kedvencem egy nyolcéves angol kisfiú felirata: „I want to be a Lego designer!”, illetve egy másik, amelyet egy svéd pár fiú tagja írt föl. Amíg a betűket rótta, eltakarta a lány elől, és amikor végzett, megmutatta: „I want to have a baby!” – vagyis, hogy gyermeket szeretne. És megcsókolta a lányt.
A projekt lényege nem az, mit írnak a fekete falra, hiszen a vágyak a világ minden pontján hasonlóak. Az egyik érdekessége az, hogy egy közösségi térben – egy város adott pontján – hogyan kezd működni egy ilyen felirat, hány nap alatt és milyen kívánságokkal telik meg a fal. Ha szociológus elemezné, felmérhetné rajta egy adott társadalom mentális állapotát, frusztrációs szintjét, anyagi helyzetét. Ha mondjuk egy kőbányai panel tűzfalán próbálnánk ki, magyar felirattal, más lenyomat született volna, mint a Sziget Fesztiválon.
Angolul a „Before I die…” olyan, mintha Bruce Wayne suttogná végszavait az utolsó Batman-filmben. Magyarul eltűnik mögüle Holly- meg Bollywood, és a „meghalok” szó nagy súllyal koppan. Ez okozott dilemmát Schnetz Annamáriának is. Gondolkodott, lefordítva kerüljön-e a fekete falra, vagy maradjon „Before I die…”. Végül a fesztivál nemzetköziségének szempontja eldöntötte a kérdést. És bár Budapesten vagyunk, alig vannak magyar szavak: „climb Everest”, „kick Chuck Norris’s ass!”… „kill my boss”, „see the world end”… „forever young”. Vagyis: „megmászni az Everestet”, „seggbe rúgni Chuck Norrist”, „megölni a főnökömet”, „látni a világvégét”, „örökre fiatalnak maradni”. A magyar humor azért megcsillan itt-ott: „elmenni Baktalórántházára”… vagy „megmondani a frankót”.
“Nehéz megfogalmazni azt az egyetlenegy igazi kívánságot. Mert hát annyi volna… Tessék csak kipróbálni!”
Candy Chang könyvet adott ki a fotókból, amelyeken látszanak a világ sok-sok kívánságfalán megfogalmazott vágyak. Föltűnt közöttük egy, amelynek az írója talán a legjobban megértette, mit is akart a művész – aki egy hozzá közel álló személy elveszítése után találta ki a kívánságfalat. „Tell my mother I love her” – írta valaki valahol. Vagyis: „Megmondani az anyámnak, hogy szeretem.”
Csak remélhetjük, hogy az illetőnek volt alkalma megtenni.
Te hogyan fejeznéd be a mondatot?
