– Ha olimpiai versenyző lennék, szívesebben végeznék az utolsó helyen, mint ezüstérmesként – találta mondani egyszer Jerry Seinfeld amerikai humorista, majd hozzátette: – Ki akar a vesztesek királya lenni, az első számú lúzer?
Láttunk a londoni olimpia alatt könnyeivel küszködő ezüstérmest, nem egyet, nem kettőt, átéltük Ungvári Miklós cselgáncsozó és Lőrincz Tamás birkózó keserűségét az elveszített döntő után, megtanultuk megint, hogy a „majdnem sikerült” érzése kegyetlen erővel nehezedik ilyenkor a versenyzőre. Pedig nem kell sportolónak állni, Londonba utazni, tatamira lépni, diszkoszt vetni, gerelyt hajítani ahhoz, hogy valaki szembesüljön az ezüstérmesek lelkiállapotával. Aki elől vitték már el a boltban az utolsó kenyeret, aki nézte már a futástól lihegve, amint a vágányról kifut a vonata, aki verte már a fejét a falba, amiért a lottószelvényen a 36-ost ikszelte be, noha a 37-essel négyese lett volna, az pontosan tudja, mit jelent a céltól fél lépésre elbukni.
Elbukni? Furcsa, hogy a második hely kapcsán sokszor nem a megnyert ezüstérmet ünnepeljük, hanem az elveszített aranyat siratjuk. Nem csupán mi, kívülállók, szurkolók, hanem az is, aki a dobogón állva hallgathatja legyőzője nemzetének himnuszát. A témában a legismertebb és legtöbbször hivatkozott kutatást három amerikai szociálpszichológus, Victoria Medved, Scott Madey és Thomas Gilovich végezte 1995-ben: a verseny után készült felvételek alapján egytől tízig terjedő skálán osztályozták az 1992-es barcelonai olimpia ezüst- és bronzérmeseinek örömét, és arra jutottak, hogy a harmadik helyezettek a legtöbb esetben boldogabbak voltak, mint a másodikak.
– A jelenség pszichológiai magyarázata a „mi lett volna, ha…” felfogásban keresendő – fejtegette a kutatás vezetője, Gilovich. – A bronzérmes úgy van vele, hogy legalább nyert valamit, az eredményét ahhoz a forgatókönyvhöz méri, amelyben oda sem fér a dobogóra. Az ezüstérmes számára viszont az alternatíva az lett volna, hogy megnyeri a versenyt, és nem tud másra gondolni, csak az elszalasztott lehetőségre.
A tanulmányban megszólaltattak egy 92 éves hosszútávfutót, aki sok évtizeddel korábban kezdeti nagy előnye ellenére végül csak ezüstérmet szerzett, és elmondta, nincsen nap, amikor ne jutna eszébe, mit rontott el akkor, azon a régi versenyen.
Könnyebb feldolgozni az elmaradt diadalt, ha az illetőnek esélye sem lett volna megelőzni a győztest. Hallott bárki is keseregni az elbukott aranyérem miatt olyan futót, akit Usain Bolt, a már-már emberfeletti sebességgel száguldó jamaicai, a 100 méteres síkfutás 9,58 másodperces világrekordját tartó sprinter előzött meg? A nagy vereség mellett van még egy gyógyír az elveszített döntő okozta sebre: az idő.
„Egy-két nap eltelt, és a kudarcélményt felváltotta az, hogy hoppá, mégiscsak nyertem egy ezüstöt – mondta a Nők Lapja Café érdeklődésére Fodor Zoltán birkózó, aki a 2008-as pekingi olimpián második lett, miután a döntőben az olasz Andrea Minguzzi az utolsó fél percben véghezvitt akciójával legyőzte. – Szerintem az ezüstérem nagyobb kudarc a szurkolóknak, mint magának a versenyzőnek. Négy éve is mindenki mondta nekem, hogy ó, jaj, de kár, hogy nem sikerült, én viszont inkább örültem az ezüstéremnek. Nem szeretek keseregni, mindenben a pozitívumot keresem. Azért néha még bevillan a döntő, mind a mai napig szokott fájni, hogy akkor nem sikerült az aranyérem. Ám elment azóta négy év, és sokszor tapasztalom, idegenek szemében hatalmas eredmény, hogy olimpiai ezüstérmes vagyok. Igaz, ezzel inkább a családom szokott engem »reklámozni«…”
Bár Fodor nem szerepel Londonban, Lőrincz Tamást, a kötöttfogású birkózás 66 kilogrammos kategóriájának második helyezettjét távolról is segítette ezüstérmes tapasztalataival.
– Tudom, hogy Tomi képes lett volna megnyerni az aranyérmet, meg is érdemelte volna, szerintem ő jobb birkózó nálam – így a 27 éves sportoló. – Vigasztaltam a saját élményeimmel, de nehezebben dolgozza fel, máshogy éli meg. Mondtam neki, hogy hidd el, ez az ezüst szépen fog csillogni.
Hozzátehetjük: majdnem olyan szépen… De mi van messzebb egymástól, az arany és az ezüst, vagy az ezüst és a bronz? A birkózó szerint az ezüst és a bronz egyaránt távol van az aranytól, azon egyszerű oknál fogva, hogy aki második vagy harmadik lesz, az nem bajnok. Érdekes, a magyar olimpiai dobogósok jutalomdíjait más elvek alapján állították össze: Pekingben az aranyérmesek 20 millió forintot, az ezüstérmesek 18 millió forintot, a bronzérmesek pedig 14 millió forintot kaptak (a Magyar Olimpiai Bizottság az idén csak a játékok után hozza nyilvánosságra az összegeket, amelyekről egyelőre annyit lehet tudni, hogy a négy évvel ezelőttinél magasabbak).
– A magyar olimpiai díjazás az egyik legösztönzőbb a világon, nemcsak a nettó húszmillió forint, hanem az életjáradék miatt is – értékelte a rendszert Dénes Ferenc sportközgazdász a Nemzeti Sport augusztus 5-ei számában. – Egy fiatalember vagy fiatal hölgy élete, ha olimpiai bajnok lesz, magyar mércével végképp sínre kerül. A siker önmagában ismertséget hoz, az üzlet melléd áll, saját erődből is biztosítja neked a boldogulást, magán-úszóiskolát, tenisziskolát nyithatsz.
Különösen meg kell becsülni a magyar „tarifákat”, ha azt nézzük, hogy vannak országok – például Brazília –, ahol egyáltalán nem kap pénzt a nyertes az államtól, mondván, majd a szponzorok úgyis megtömik a zsebét. Az ezüstérmesnek pedig? Marad az összeg szerint is második számú jutalom – vagy… fájdalomdíj.
Bronzérmes dédi a ’36-os berlini olimpiáról!
Tinédzserek az olimpián – megéri?
