Aktuális

Kern András: “Szívesen lettem volna világhírű színész”

Üljön, sétáljon, dúdolgasson, vesszen össze, béküljön ki valakivel, rendezzen, játsszon, szinkronizáljon Woody Allent, Richard Gere-et, netán énekelje a Lövölde teret – amit ő mond, játszik, énekel, az másként nem képzelhető el, csak úgy, ahogyan azt ő megjelenítette. A maga fanyarságával, szentimentalizmusával, eszköztelenségével. Kern Andrással próbáltunk a Kern-varázsról beszélgetni.

– Szerinted mit tud ő rólad? Mégiscsak együtt töltitek az időd nagy részét…
– Miért, mit tudhatna?

– Például, hogy egyébként színész vagy…
– Sokszor mondom előtte a szerepeimet, de szerintem nem érdekli. Felőle dolgozhatnék a Mávagban, vagy egy téeszben, ha van még ilyen…

– Akkor azt, hogy van humorod…
– Nem szoktam vicceskedni előtte. Azt olyankor szoktam, amikor zavarban vagyok…

– Akkor tudhatná esetleg, hogy te vagy Woody Allen magyar hangja…
– Rá se hederít. Szerintem csak a lényegesebb dolgokat tudja rólam. Talán, hogy nagyon szeretem őt,  és hogy ha nem lát senki, akkor tudok kedves, érzelmes és elérzékenyült is lenni.

Kern András „Szívesen lettem volna világhírű színész”

– Mondd, Andris, sokszor miért csak a kutyánknak merjük vagy tudjuk adni magunkat? Miért nem tudjuk egymás közt is?
– Bonyolult… Nem tudom… Nehéz kitárni a lelkemet a világ elé. Nekem erre való a színpad. Lehet, hogy én egy ilyen sprődebb alak vagyok, szemérmesebb annál, hogy úgy odamenjek valakihez, akár egy barátomhoz, és azt mondjam: „hú, de nagy király vagy!” Pedig talán kellene, és biztosan sokszor kellett volna!  

Ül a karosszékében odahaza, és játszik spániel kutyájával. Mozdulatainak van valami sejtelmes hevessége és félszegsége, határozottsága és bizonytalansága, ami mindennek sajátos varázst kölcsönöz, csináljon bármit is. Van olyan művész, akinél az a lényeg, hogy mit csinál, másnál az, hogy hogyan csinálja, nála az, hogy ott legyen. Adhassa önmagát. Félelmeit, görcseit, vágyait, törekvéseit, harsányságát, intimitását. Ha ott van, jobb lesz a darab, jobbak a színésztársak, jobbak a nézők, jobb az előadás, mert mindent áthevít az a bizonyos megfoghatatlan Kern-varázs. A szerethetőség. Nem a teátrális formája, hanem a legbelülről fakadó, önmagát egyszerre vállaló és karikírozó.

– És mondd, miért nem változtatsz? Gyáva vagy hozzá?
– Ez egyébként mostanában valószínűleg változni fog nálam, hacsak nem változott máris. Egy idő után az ember érzelmesebbé válik. Nekem erre figyelni kell. Ne legyek olyan szemérmes akkor, amikor ki kellene fejezni azt, hogy valaki valami jót csinál, vagy valami fontosat. Fanyarságom, amire sok kritikus felhívta a figyelmemet, nyilván egyfajta kompenzálása a szentimentalizmustól való tartózkodásomnak.

– Védekezés?
– Ez bonyolultabb annál. Én például szeretem azokat, akiknek titkuk van, ugyanakkor nem szeretem azokat, akik érzelem nélküliek. Most már, ahogy öregszem, mindig örülök, amikor olyan lehetőséget kapok, amelyben mutathatom is az érzékenységemet. Meghatódhatok, vagy meghathatok embereket. Ezt most már keresem is. De tény, hogy nem kerestem mindig. A fene se tudja, hogy van ez! Ahogy mondtam, bonyolult. A kutyánál például biztos vagyok abban, hogy őszintén, fenntartás nélkül szeret. Úgy, ahogy vagyok.

– Te milyen gyerek voltál?
– Boldog, mert mindig szerelmes voltam. Először csak a gyerekkorba, az iskolába, a barátaimba. A Sziget utcai iskola aztán új örök szerelmet hozott: Verába lettem ugyanolyan szenvedélyesen és reménytelenül szerelmes. A Szent István parkban lévő medencébe jártunk ki suli után a haverjaimmal, és esténként néztük a csillagokat, hogy hol is van a Göncölszekér, meg melyik is a Nagymedve, miközben engem annyira nem is érdekelt ez az egész. Hogyan is érdekelt volna a világegyetem, amikor a Vera tudomást sem vett rólam! Feljutni oda?! Ugyan! Miként lehetne elérni, hogy viszontszeressenek?! Ezen érdemes volt eltöprengeni a parkban. Ott, ahol gyerekkorában apám is csellengett egy furcsa, nyakigláb fiúval, bizonyos Glatter Mikivel. Ő ügyes volt fociban, mindenki azt hitte, hogy majd nagy focista válik belőle. Ki a csuda gondolta volna, hogy költő lesz majd, Radnóti Miklós néven!? Apám később a gyógyszergyárban dolgozott, és sokat beszélgetett egy másik különös emberrel. Ő volt Örkény István. Anyám meg a Divatcsarnokban volt pénztáros. Egyszer éppen Filmvilágot olvasott, amikor odalépett valaki, hogy fizetni szeretne valami komódot. Amikor észrevette az újságot, elkérte, és visszalapozott. Mutatott benne egy fényképet. „Na, látja, ez vagyok én! Még sokat fog hallani rólam!” Utána elolvasta anyám, hogy ki is volt ez a különös férfi: az állt az aláírásban, hogy Latinovits Zoltán! Mennyire igaza lett! Valóban sokat hallottunk még róla. Ki gondolta, hogy majdan egy színpadon játszhatok vele! A mai napig ő a példaképem. De akkor még nem gondoltam semmi ilyesmire. Egyszer iskola után egy barátommal kódorogtunk a Herzen utcában, és kiderült, hogy filmforgatás van. Ott forgatta Máriássy Félix a Budapesti tavaszt. Visszatekintve úgy érzem, hogy lényegében azokban az órákban dőlt el nálam minden. Hogy egyszer, majd én is színészféle szeretnék lenni.

– Még lehetsz! Ne add fel!
– Szóval ne legyek szkeptikus a jövőt illetően?

– Te mindig is az voltál! Harmincévesen keseregtél, húszévesen volt jó, most mi lesz veled?! Ötvenévesen meg úgy érezted, hogy a negyvenes éveid voltak az igaziak, és innentől jön az enyészet…
– Ez igaz… Tényleg nem voltam soha az a nagy vidám, elégedett, örök optimista.

– Irigyled azokat? Szerinted ők könnyebben libbenek át a problémák felett?
– Én nem akarok átlibbenni. Én az életet a maga teljességében szeretném megélni. A színházban sem az „örömszínészek” közé tartozom. Én kapásból azt mondom a rendezőnek, hogy nem! Előadás előtt pedig, hogy „nem biztos, hogy ez annyira jó lesz”, utána meg, hogy „én már előre sejtettem”. Ez nyilván velem született rossz tulajdonság.

 Névjegy
• 1948-ban született.
• Az 1962-es Ki Mit Tud? vetélkedőben még általános iskolásként tűnt fel mint parodista.
• A Színművészeti Főiskola elvégzése után 1970-ben lett a Vígszínház művésze, és azóta is egyik meghatározó személyisége.
• Egyaránt nagyszerű színpadi, film-, kabaré- és szinkronszínészként, emellett rendez, ír, dramatizál, és lemezei is mind bestsellerek.

– Nem is cserélnél az optimistákkal olykor?
– Dehogy! Nem! Nem akarnám, hogy hiányozzon belőlem az önirónia, az örök kétkedés. Legalábbis ezzel áltatom magamat… De semmiképpen nem szeretnék olyan ember lenni, akinek nincs humora. Ez sok bajból húzott már ki. Bár talán azok a bajok nem is lettek volna, ha a humorom nem visz rendre bele fölösleges problémákba…

– Én nagyon féltem, hogy meg fog törni a betegség, ezzel szemben inkább kisimultál.
– Kicsit egészségesebben eszem, mert azt még lehet… Sok mindent már nem lehet. Sok szenvedélyemről le kellett mondanom, mert el lettem tőlük tiltva. Cigaretta, kávé, unikum, meg ilyesfélék… Mit mondjak? Hiányoznak… Ugyanakkor meg túlontúl nagy volt az ijedtség…

– …te mennyit érzékeltél a bajból?
– Amikor láttam, hogy mindenki annyira kedves velem a kórházban, rögtön tudtam, hogy valami nagy baj van… Megúsztam, de tudom, hogy innentől nem legénykedhetek, hogy alapvetően át kell rendezni az életemet… Hogy van még valami tennivalóm, és akkor muszáj figyelni. Az életnek is van dramaturgiája, és nem halhat meg például Hamlet a második felvonásban!

– Mi az, amiben megváltoztál?
– Hát nem sokban. Például megmaradt az időérzékem! Lényegében mindent el tudok helyezni az időben. Tudom, hogy mikor hány óra van, mi meddig tart, gyorsabban pereg-e egy előadás a kelleténél, vagy lassabban csordogál.

– Mi az, ami szerinted boldoggá tenne?
– Mondjuk ha világhírű színész lehetnék.

– Mint Clarke Gable?
– Olyan, mint Marlon Brando vagy Robert De Niro.

– Akit ismernek Tokióban is?
– Persze! Játsszák mindenütt a filmjeit, és Rióban is összesúgnak mögötte az emberek, nézd, ott az a híres színész! Tudod, aki eljátszotta a Dühöngő bikát, és egy másik filmben smárolt Kim Basingerrel! Ez igen!

– És ettől szerinted jobb nekik? Ezt élvezik?
– Nem gondolom, én csak önzőségből, nagyratörésből vágyom rá. Jó lenne!

– De itthon téged mindenki megismer, összesúgnak, révülten néznek…

– De te azt kérdezted, hogy mi tenne engem boldoggá. Hát ez. Valamiért úgy érzem, hogy ez egy nagyszabású dolog lenne. Nem a pénzüket, nőiket, villáikat, szépségüket irigylem, hanem azt, hogy őket mindenütt ismerik a világon! Hogy amit csinálnak, arról tudhatják, általános érvényű.

– És, ha mindez meglenne, akkor mire vágynál?
– Hogy üljek veled a Vígszínház mellett egy kis presszóban, és sopánkodhassak, az lenne az igazi, ha egyszer eljátszhatnám a Játszd újra, Sam!-et, itt, a Vígszínházban!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése