„Végső elkeseredésemben írok. Több mint harminc éve tanítok, pályámon »sikeresnek« mondanak. Nem is panaszkodhatom, minden tisztséget bejártam már az igazgatásig és vissza. Jelenleg azt csinálom, amit a legjobban szeretek: tanítok, az osztályom harmadikos. Otthon is minden rendben – hála istennek –, gyerekeink is jól vannak, várjuk az unokákat. Tanítványaim – és szüleik, akik közül nem egy a tanítványom volt – szeretnek, kedvesek velem. Miért hát az elkeseredés? Egy kisfiú miatt, akivel – iskolai értelemben – nem tudok mit kezdeni. Egész órán nem hajlandó dolgozni, sem szóban, sem írásban. Természetesen járt és jár szakemberekhez, de mindhiába. Ugyanakkor: órán közbeszól és mindig jó válaszokat ad, de csak akkor, ha nem kérdezem, vagy nem őt kérdezem. Nagyon sokszor csak ő tudja. Írni nem hajlandó, csak ha mellé ülök. Ilyenkor hibátlan dolgozatot is tud írni, elsősorban matematikából. Padtársait elüldözte maga mellől. Órán gyakran lefekszik a két székre, de látszik rajta, hogy kínlódik, unatkozik. A gyerekeknek azt mondta, azért nem dolgozik, mert nem csinálhatja azt, amit ő akar, hanem azt kell csinálnia, amit én mondok. Olvasni mondhatnám véletlenül hallottam, ismert szöveget olvasott, elég jó tempóban, kevés hibával, nagyjából az osztályának megfelelő szinten. Írás közben minden betű előtt megáll, bizonytalan. Betűkihagyások, írásjelek elhagyása jellemzi az írását. Sokféle módszert kipróbáltam: kértem, dicsértem, szidtam, veszekedtem, fenyegettem. Édesanyja szerint szeret engem, és én magam is úgy érzem, hogy szívesen beszélget velem a szünetben, amikor neki kedve van. Érdekesen mesél élményeiről, olvasmányairól(!). Ilyenkor mosolygós, helyes, kedves kisfiú. Sőt kérdezhetek is tőle, és szívesen válaszol! De az órán nyújtott teljesítménye magyarból értékelhetetlen. Azt a tanácsot kaptam, hogy buktassam meg ebből a tárgyból, és mivel nem volt más lehetőségem, megbuktattam, de azzal az elhatározással, hogy a pótvizsgán át fogom engedni. A vizsgálatok szerint is értelmes gyerek, az IQ-ja magas. Negyedik osztály végén el kell engednem. Addig viszont szeretném megpróbálni mindazt, amit lehet. Bevallom, kedvelem. De időnként nagyon haragszom rá. Azt persze tudni kell, hogy kétéves kora körül kis híján meghalt egy enzimhiányos betegségben. Egy hétig volt eszméletlen. Azóta is folyamatos kezelés alatt áll, és maga is kezeli magát. Tudna segíteni?”
Vannak ilyen gyerekek…
Vannak ilyen gyerekek! Öntörvényűek. Általában tehetségesek, okosak, kreatívak. Halálosan unják az iskolát, miközben szegény rémült anyjuk vagy szüleik otthon is gyötrik őket az iskolával, ami csak ront a helyzeten. Mi lesz ezeknek a gyerekeknek a sorsa? Idővel nagyszerűen „teljesítenének”, hiszen „mindent tudnak”. Biztos emlegettem már: Edisonról azt mondta a tanítója az anyjának kilencéves korában, hogy ebből a gyerekből soha semmi nem lesz. Nem hajlandó részt venni az iskolai munkában. Vigye haza, próbálja megtanítani legalább írni, olvasni. Edison tizenegy éves korában már elolvasott egy fizikakönyvet. És ezernyolcszáznál több találmánya nélkül ma nem lenne elektromos ipar és elektronika. Tehát nem arra kellene próbálnunk rávenni az ilyen gyerekeket, hogy beilleszkedjenek a sorba, mert ez nekik nem megy. Hanem meg kellene látnunk a teljesítményüket abban, amit maguktól nyújtanak. Bármilyen hihetetlen egyesek számára, a gyerekek, az osztálytársak is meg tudják érteni, hogy ő más, pozitív értelemben is, ha a tanítóból ennek az elfogadása sugárzik. Persze mondhatunk mindenféle diagnózist – autisztikus vonások, diszgráfia-, diszlexiagyanú, jobb féltekei beállítódás stb. De ennek önmagában nincs sok értelme. Mi az, amit szívesen csinál? Csinálja azt! Igen, órán is… Olvas? Olvasson. Kapja meg a fejlesztést, menjen el felülvizsgálatra, de mindig tudnunk kell, hogy sem a kényszerítés, sem a dicséret nem fog eredményre vezetni. Az ilyen gyereket nem érdekli a következmény, az egyes se, a buktatás se. Nem az a cél, hogy betörjük, hanem hogy a maga módján megtanuljon, amennyit lehet, és ehhez pedig az kell, hogy elviseljük. Majd húszévesen – vagy előbb, vagy később – meg fog látszani az eredmény. Ön tehát mindazt, amit eddig tett, jól tette, és remek ösztönre vall, hogy minden nehézség ellenére kedveli és meglátja benne a helyes, kedves kisfiút is. Köszönet a pontos és fontos leírásért. Hogyan tovább? Lehet, hogyha nincs szerencséje, egy ilyen gyerek csak magántanulóként tudja elvégezni ma Magyarországon az iskolát.
