„Mikor jár az anyós biciklivel?” – teszi fel a kérdést a vicc ismeretlen szerzője. „Amikor a seprűje szervizben van” – hangzik a válasz, utalva az anyós természetfeletti, „eredendő” gonoszságára, akivel szemben többnyire teljesen tehetetlennek érezzük magunkat. Egy másik viccet kell idéznünk ennek a cselekvőképtelenségnek érzékeltetésére: „Ha az anyósommal veszekszem, mindig enyém az utolsó szó! – És mit mondasz neki? – Igen, mama!” Mert tudnivaló, hogy az anyóssal nem szabad veszekedni, a helyeslés az egyetlen tanácsos viselkedés. És ez esetben a viccben megfogalmazódik egyfajta bölcsesség is, csak épp egész máshogy kellene értelmeznünk, mint ahogy azt a tréfás mondatok felkínálják.
| Veszekedések helyett • Ne vállaljuk át a családi csörték megvívását a társunktól! • Védjük meg a párunkkal közösen hozott döntéseket a saját anyánkkal szemben is – ennek a terhét ne próbáljuk meg áthárítani a társunkra! • A saját anyánkat azzal nyugtathatjuk meg, és azzal húzhatjuk ki a konfliktusok méregfogát, ha azt érzékeltetjük vele, hogy ő a mi egyetlen, szeretett édesanyánk, akit nem lehet leváltani. • Legyen újra neve az anyósunknak is, próbáljunk meg rá is emberként tekinteni! |
Az anyósom a párom édesanyja
A tehetetlenség több okból is jelen van: az első és a legfontosabb, hogy az anyósunk a párunk édesanyja, vagyis a férjünk/feleségünk életének leválthatatlan, kihagyhatatlan szereplője, a hatása ezért óriási. Mi magunk pedig vőként, menyként ennek az eredendő kapcsolatnak nem vagyunk részesei, innen származik a kiszolgáltatottságunk is. Kettőjük kapcsolatára ugyanis nem tudunk hatással lenni! Mégis minden negatívuma vagy pozitívuma (mert azért ilyen is előfordulhat) ránk hullik vissza. Mert ha ez az eredendő kapcsolat nem harmonikus, és nem válik érett, felnőtt kapcsolattá az idővel, akkor tehetünk bármit, füröszthetjük tejben-vajban az anyósunkat, mi magunk sohasem leszünk elég jók. A megoldás kulcsa nem nálunk van. Ezért lehet helyes válasz az: „igen, mama”. A mi szánkból. Mert a nemeket nem nekünk kellene kimondanunk.
– Nagyon sokszor mesélik a hozzám forduló feleségek, hogy a férjeik nem beszélgetnek az édesanyjukkal, ezt is rájuk hárítják – magyarázza Gombos Bernadett gyermekpszichológus.
– Sok esetben a köztük lévő kommunikáció addig sem volt tökéletes, a házasságkötés után pedig úgy érzik, átadhatják ezt a feladatot a feleségüknek. Ezért a nők gyakran kerülnek abba a szerepbe, hogy úgy gondoskodnak az anyósukról, szükség esetén ápolják, szervezik az életüket, mintha a saját édesanyjuk volna. Ennek az lesz a következménye, hogy az anya-fiú kapcsolat nem fejlődik, nem harcolják meg a saját harcaikat. A feleség kezd el küzdeni a fiú helyett, és ebből a látószögből rögtön világossá válik, hogy eleve reménytelen a küzdelem, a meny soha nem harcolhatja meg azt, amit a férjének kellene az édesanyjával. Ezért aztán nem szabadna elfelejteni, hogy az anyósunk a párunk anyja, és nem a miénk! Kettejük csatározásaiból ki kell maradnunk.
– Amikor elutazunk a férjem édesanyjához vidékre, akkor olyan érzésem támad, hogy mi megszűnünk család lenni – meséli Orsolya. – A férjem nem a férjem többé, hirtelen kisfiúvá változik, csak ő van és az édesanyja. Ők beszélik meg a problémákat, hogy nekem mi a véleményem, az nem érdekes. A gyerekek és én, mintha nem is léteznénk.
– Azért nagyon nehéz ez a helyzet, mert a szüleink szemében mindannyian örökre gyerekek maradunk – mondja a pszichológus –, ezen nem tudunk változtatni. Az azonban jogosan volna elvárható, hogy felnőttként mindenki a párjával vállalt kapcsolatot tekintse elsőrendűnek. A férjnek meg kellene védenie a családját – a feleségét, a gyerekét, akár a saját édesanyjával szemben is. Ha például az anyós abba akar beleszólni, hová menjenek nyaralni, akkor a férjnek a feleségével kialakított közös álláspontjukat kutya kötelessége volna megvédeni, mert ez elsődlegesen a családot érintő kérdés. De tudnia kellene azt is, hogyan nyugtathatja meg az édesanyját. Az egyetlen dolog, amivel ez sikerülhet, ha azt érzékelteti vele, hogy „te vagy az én egyetlen szeretett édesanyám, bármi is történik, téged nem lehet leváltani”. Ha ezt az érzést sikerül odaadni az anyjának, akkor az megnyugszik és nem lát vetélytársat a menyében.
 Gombos Bernadett gyermekpszichológus: Nem gonosz boszorkány
A problémák akkor válnak súlyossá, ha az anya-fia, illetve az anya-lánya kapcsolat nem harmonikus, ha a férfi/nő nem tudja megnyugtatni az édesanyját. Így nem tudják megbeszélni a gondjaikat, és a „megoldás” a kívülálló félre marad. Tovább bonyolítja a helyzetet, ha a férfi feleségnek is egy „anyát” választ, aki gondoskodik róla, aki mindenben kielégíti az igényeit. Ilyenkor kész a rivalizálás, az anya jogosan gondolja, hogy „leváltották”. Gondot okozhat, ha az anyós egyedül él, és az egyetlen kapcsolatot a világgal a gyereke családja jelenti. Ilyenkor minden figyelme rájuk irányul, és akár rá is telepedhet a fiatalokra. A megoldás az lenne, ha emberként tudnánk egymás mellett élni. Ha az anyósunkra is úgy tudnánk nézni, mint egy ismeretlen emberre, akinek van neve és még nincs bezárva „gonosz boszorkány” szerepébe. |
Éretlenek
A férfiak sem járnak jobban a saját anyósukkal. Az ő problémájukat pontosan tükrözik a már fent idézett anyósviccek. Nézd meg az anyját, vedd el a lányát – mondják a férfiak. És ebben rögtön ott van a hasonlóság anya és lánya között. Később ez a mondat átalakulhat, s már úgy hangzik: „olyan vagy, mint anyád!” Ezzel a megjegyzéssel gyakran nagyon megbántják a feleségüket, ami azt jelzi, többről van itt szó, mint egy egyszerű „anyóskonfliktusról”.
– A férfi és a nő kapcsolata ilyenkor nem két felnőtt ember kapcsolata. A férfi gyermeki szerepbe szorul, így sem a feleség, sem a feleség anyja nem tudja igazán férfinak tekinteni, ezért (is) kell azt mondogatnia, hogy igen, mama. Valószínűleg az a feleség is gyermeki szerepbe ragadt, aki nem tudja vagy nem is akarja megakadályozni, hogy az anyja beleszóljon az életükbe. Erre sok esetben ráerősíthet az anyagi kiszolgáltatottság, ha a fiatal család egyikük szüleinél kényszerül élni, vagy ha a gyerekre a nagymama vigyáz, mert nincs pénz bébiszitterre. Ilyenkor nagyon nehéz megteremteni a család önálló életét. Mert lehet, hogy az egyik szobában az anyós szabályainak kell érvényesülni, míg a másikban az új családénak. A megoldást az hozhatná, ha nem anyósként, menyként, vőként, gyerekként lennénk jelen, hanem emberként. Az anyósunkra is másképp tekintenénk, ha visszakaphatná a nevét, ha az anyósokból Erzsébetek, Katalinok, Márták, Dórák lehetnének, akiknek vannak tanácsai, ezeket mi meghallgathatjuk, és aztán jogunkban áll eldönteni, hogy megfogadjuk-e őket vagy sem.
