Rejtély, hogyan jutott Matild eszébe ez az egész. Valószínűleg erre maga sem tudta a választ. Csak úgy jött, minden előzetes bejelentés nélkül, hívatlanul: az egyik pillanatban még sehol semmi, aztán a következőben egyszer csak ott állt, csillogón, a maga gyönyörű teljességében, ahogy a Nagy Ötletekkel ez már lenni szokott.
– Megtanítom beszélni a legyeket!
Matild ezt a szerszámoskamra sápadtkék, napszítta ajtajának dőlve mondta, olyan hangon, amely egyszerre akart szerénynek tűnni, ugyanakkor jelezni a bejelentés kivételességét. Arca egy nagyszerű eszme ragyogó fényében sütkérezett. 
Margaréta, aki éppen egy ütött-kopott zöld talicska kerekét szerelte, lerakta csavarhúzóját, és olyan tekintettel pillantott testvérére, ahogy legfeljebb egy váratlanul érkezett marslakóra szokás. Ha szokás.
– Miért, hiányzik nekik? – kérdezte.
– Egészen biztos – bólintott Matild. – Gondolj csak bele: mindenki tud beszélni. Vakond, Műkakukk, Varancs… hogy Beszélő Kavicsot már ne is mondjam.
– De mondod – vetette közbe Margaréta.
– Szegény legyek meg csak repdesnek fel és alá: zommmm-zömmmm. Ki tudja, mi mindent szeretnének mondani nekünk…
– Hát, mondanivalóm nekem is volna a számukra. Például hogy távol tarthatnák magukat a frissen kisült süteményeimtől, meg a konyhától, úgy általában – mondta Margaréta, azzal folytatta a kerékszerelést.
– Arra gondoltam, hogy először megtanítom nekik a kedvenc versemet. Gyakorlásképpen… – folytatta Matild.
– Ki hinné, hogy a legyek szeretik a költészetet – nézett ki Margaréta a talicska mögül. – Igaz, ezt rólad sem tudtam…
– Mindegyiknek csak egy szót – magyarázta lelkesen Matild, eleresztve füle mellett a megjegyzést. – Annyit csak meg tudnak tanulni a kis buták, vagy nem?
– Miért, buták? – kérdezte Margaréta. Közben egy nagy fogóval igyekezett megtekerni valamit, ami láthatólag egyáltalán nem akart tekeredni.
– Hát épp ez az – sóhajtott Matild. – Nem tudhatjuk. Hisz nem beszélnek. Mindig csak zommmm-zömmmm…
– És mondd csak – hagyta abba egy pillanatra Margaréta a makacs csavarral vívott küzdelmet –, összesen hány szó?
– Mi hány szó?
– A vers. A kedvenc versed. Hisz ahány szóból áll, annyi légyre lesz szükséged. Mint mondtad, mindegyiknek csak egy szót akarsz megtanítani belőle…
– Kezdetben! – emelte fel mutatóujját jelentőségteljesen Matild.
– Rendben, de mégis: mennyi?
– Nem tudom. Azt még valahogy meg kellene számolni… Nem segítenél? Te mindig olyan jó voltál összeadásból meg… a többi ilyesmiből.
Margaréta szomorú pillantást vetett szerszámaira, majd lemondóan bólintott:
– Kezdheted.
Matild kihúzta magát, jelentőségteljesen köhintett, majd fennhangon szavalni kezdett:
Azt képzelem, a végtelen
Képtelenül nagy étterem,
Hatalmas abrosz kék egen,
S körben a felhős széleken
Ezer vendég ül székeken.
Éhes vagyok, nem szégyellem,
Sietve futkos két szemem
Holdfényezüst étkészleten,
S csillagbetűkkel fényesen
Églapra pingált étkeken.
Pincér közelg, így kérlelem:
Desszertet hozzon énnekem!
Biccenti: egyetért velem.
S oly gyorsan, szinte képtelen
Felfogni földi értelem,
Máris kiált: Itt érkezem!
S krémest mutat fel. Édesen
Mosoly terül szét képemen:
Ilyen, mióta létezem,
Sosem történt meg énvelem!
Gyorsan falom be krémesem.
Az ám, de bendőm vészesen
Korog: vagyis még éhezem.
Pincért sietve kéretem:
Hozzon minyont is még nekem!
Parfét! Zselét! Ám észlelem:
Egyszer csak asztal, szép terem
Parfé, minyon, személyzetem
Mind eltűnik, hisz képtelen
Álom csupán ez étterem…
Fekszem most itten éberen:
Néptelen lett a végtelen…
A szavalatot rövid, zavart csend követte. Margaréta elgondolkodva nézett testvérére.
– Tehát ez a kedvenc versed – szólalt meg aztán.
– Az egyik – bólintott büszkén Matild. – Elmondjam a többit is?
– Most inkább ne! – tiltakozott Margaréta. – Látod, sok a dolgom. Egyébként százhuszonkét szó…
– Olyan sok?
– Se több, se kevesebb – bólintott Margaréta.
– Nem is gondoltam volna – csodálkozott Matild. – Mennyi szó egyetlen versben! Nagyon köszönöm! Akkor hát rohanok is! Össze kell szednem a tanítványokat!
És már ott se volt.
Kis idő múlva egy jókora befőttesüveggel a kezében bukkant elő a bukszusok közül.
– Máris van három! – kiáltotta oda nővérének diadalmasan.
– Gratulálok – morogta Margaréta. – Csak így tovább…
Helyére rakta a szerszámokat, aztán a megjavított talicskával elnyikorgott a zöldségágyások felé. Közben látta, amint Matild végigszáguld a teraszon; egyik kezével a levegőben kapkod, a másikkal szorosan magához öleli a befőttesüveget.
– Tizenegy! – rikkantotta, azzal, mint a szélvész, el is tűnt a házban.
Legközelebb a kamraablakban bukkant fel, később az üvegezett verandán lehetett látni, amint egy lepkehálóval hadonászik a levegőben.
– Harmincnégy! – kiáltott ki kicsivel később az egyik padlásablakon.
– Mi marad a pókoknak? – morogta orra alatt Margaréta, miközben zellert és sárgarépát szedett talicskájába.
– Ötvenhárom! – harsant a feldőlő bútorok zajától kísért kiáltás a hálószoba ablakából.
– Hatvannyolc! Hatvankilenc! – ez a nappaliból.
– Nyolcvanöt! Nyolcvanhat! Nyolcvanhét! – ez a fürdőszoba felől.
Kora délután volt, mikor Matild csapzottan, maszatosan, ám boldogságtól ragyogó arccal egyszer csak megjelent a konyhaajtóban:
– Százhuszonkettő! Mind megvan.
Úgy állt ott, legyektől zsongó befőttesüvegével a hóna alatt, mint egy olimpiai bajnok, akinek most készülnek nyakába akasztani az aranyérmet.
– Arra gondoltam, a verandán lesz a tanterem – mondta széles mosollyal.
– Kiváló gondolat – pillantott fel Margaréta a zöldséghámozásból. – Szép napfényes helyiség. Élvezni fogják a kis nebulók…
– Csak egy gond van – sóhajtott Matild. – Nevet kell adnom nekik. Mindegyiknek.
– Érthető – bólogatott Margaréta. – Különben hogy is tartanál névsorolvasást…
– Hát ez az – igazította meg hóna alatt a zümmögő befőttesüveget Matild. – Ráadásul enélkül feleltetni is bajos volna… Te mit javasolsz?
– Lévén legyek, én L betűvel kezdődő neveket adnék nekik – mondta eltűnődve Margaréta. – Teszem azt: Ladomér, Lizander, Larion, Lénárd, vagy Lipót, ha fiú; Lujzi, Letícia, Levendula, Larissza, Leontina, ha lány. Bőven van választék…
– Ezek gyönyörű nevek, drágám. Köszönöm! – mosolygott megkönnyebbülten Matild. – Akkor hát megyek is. Munkára fel!
– Sok sikert! – morogta Margaréta, majd nekiállt megtisztítani egy zellergumót.
Matild bezárkózott hát a verandára, melynek kertre néző, üvegezett oldalánál idővel kisebb csoport verődött össze: Vakond, Beszélő Kavics, Varancs, a sárga béka, valamint Egér, a konyha régi lakója. A kíváncsiskodókhoz néhány arra vetődött gerle és rigó is csatlakozott. Ők Terebélyes T. Tibor, az idős tölgy ágairól nyújtogatták nyakukat, aki maga is érdeklődve figyelte, mit művel odabent a boszorkány. 
Matild először is kiengedte a legyeket az üvegből, majd felállt egy székre, és széles mozdulatokkal magyarázni kezdett nekik valamit. A legyek szemlátomást kicsit idegesek voltak, ami – tekintve, hogy még sosem voltak iskolában – nem is csoda. A boszorkány fel-felugrálva, egy feje fölött lengetett konyharuhával próbálta meg egy csoportba terelni őket.
– Vajon mit csinálhat? – kérdezte a többiektől Vakond.
– Talán elvarázsolja őket – vélte Beszélő Kavics.
– Miért kell elvarázsolni egy legyet?
– Hát, hogy ne legyen – röhögött Varancs. – Bár ezt én varázslat nélkül is meg szoktam oldani.
Eközben Matild módszert váltott. Egyenként elkapdosta tanítványait, s markában tartva őket, hosszasan suttogott nekik valamit. Míg egyikkel foglalkozott, a többiek – immár kissé megnyugodva – fel-alá sétáltak a plafonon, meg a veranda ablaküvegén.
– Talán idomítja őket – tűnődött Egér. – Lehet, hogy valami cirkuszi produkcióra készül velük…
Margaréta épp a tűzhelynél tüsténkedett, amikor Matild egyszer csak bekukkantott a konyhaajtón.
– Haladunk! – újságolta vidáman. – Most tartunk egy kis szünetet, mert úgy látom, kissé fáradékonyak.
– Nem csoda – pillantott rá Margaréta. – Elég … súlyos vers…
– Így van – bólintott Matild. – Ezért is figyelek rá, hogy a hosszabb szavakat a nagyobbaknak tanítsam, a kisebbeknek a pedig a rövidebbeket. De tudod mi az igazán nehéz?
– El nem tudom képzelni – ingatta fejét Margaréta, miközben apróra vágott petrezselymet szórt a tűzhelyen álló fazékba.
– Az, hogy megfelelő sorrendben mondják el őket. Mármint a szavakat… Úgy, ahogy a versben következnek egymás után. Először Lali döngicséli, hogy azt, utána Linett, hogy képzelem, aztán a kis Leontin, hogy a, majd Leonárd, azt hogy végtelen, és így tovább… Tudod, egy versnél ez egyáltalán nem mindegy!
– Ennél sem? – kérdezte epésen Margaréta.
– Már hogy lenne az? – hökkent meg Matild. – Ha más sorrendben vannak a szavak, akkor az már egy egészen más vers! Na, szaladok is, mielőtt megint elfelejtik az egészet…
A veranda ablakánál nézelődők közben arra a véleményre jutottak, hogy Matild valószínűleg kórust alakított a legyekből.
– Zümmögő kórust, nyilván – mondta Beszélő Kavics. – Szerintem remek ötlet! Milyen kellemes lesz majd a nyári délutánokon az árnyékban heverészve hallgatni őket…
Érdeklődve nézték, amint Matild elszántan próbál megértetni valamit két kövér léggyel, akik szemlátomást csekély érdeklődést mutattak a dolog iránt.
– Nem lehet könnyű – sóhajtott Vakond. – Ezek a legyek valószínűleg még a kottát sem ismerik…
– Nem is beszélve az összhangzattanról – tette hozzá együttérzően Varancs.
Így telt el lassacskán a délután… A kíváncsiskodók egy darabig még figyelték Matild elszánt ténykedését, aztán idővel szétszéledtek, miként a nap is lassan eltűnt Terebélyes T. Tibor dús koronája mögött. Hűvös szellő szaladt át a kerten, enyhülést hozva a nappali hőség után.
Már csaknem besötétedett, amikor Matild ismét felbukkant a konyhában. Csakhogy ezúttal egy fáradt és szomorú Matild. Arca, mint egy málló vakolatú fal: szürke és vigasztalan.
– Mindennek vége – jelentette be remegő hangon.
– De hát, mi történt, drágám? – kérdezte aggodalmasan Margaréta.
– Már majdnem kívülről tudták! – jajdult fel panaszosan Matild. – Az egész verset, elejétől a végéig! Érted? Kívülről!
– Ez fantasztikus! – biccentett elismerően Margaréta. – Csak gratulálni tudok…
– Begyakoroltuk, hogy ki ki után következik: Lali, Linett, Leontin, Leonárd, Lipót, Levente, Lujza… Tényleg csak nagyon ritkán zavarodtak bele. Épp hívni is akartalak, hogy hallgasd meg őket. És akkor… – nyögött fel Matild. – Akkor jött egy huzat!
– Egy huzat? – nézett rá értetlenül a nővére.
– Egy nyavalyás légáram, a padlásról, a küszöb alól, vagy ki tudja honnan. Hirtelen kinyílt az egyik ablak, a legyek meg huss!… Mind elrepült.
Matildnak ekkor már záporoztak a könnyei.
– Az összes! Az első szótól az utolsóig! – zokogta.
– Ne sírj! – próbálta vigasztalni nővére. – Fogsz majd új legyeket…
– Soha! – kiáltotta patakzó könnyein át Matild. – Tudod mennyi munka megtanítani egy légynek azt a szót, hogy étterem, vagy hogy desszert? Főleg ha még raccsol is?!
Ráborult a konyhaasztalra, és zokogott, zokogott…
Csak akkor nyugodott meg kissé, miután Margarétának sikerült belediktálnia két tányér frissen főtt zöldséglevest. Utána nyolc lekváros palacsintát. Egy kis epret. Meg még egy kevés tegnapról maradt sütit, mitől is végre egész jó kedve kerekedett…
Akkor aztán – már rég fekete bársony, csillag pettyezte ég borult a kert fölé – a két boszorkány kiült a teraszra. Csend volt a kertben, csak a tücskök énekét lehetett hallani, meg Varancs elégedett brekegését a kerti tó felől.
– Azért, tudod, ez elég furcsa – szólalt meg hosszú hallgatás után Matild.
– Mire gondolsz, drágám? – kérdezte Margaréta.
– Csak az jutott eszembe – sóhajtott a boszorkány –, hogy most itt, mindenfelé az utcákon, a kertekben, a házakban, meg még kitudja, merre – ott repked a kedvenc versem. Egy egész vers: csak nem tud róla senki! Száll összevissza az a sok-sok szó: kamrákban, szobákban és padlásokon, szerteszét…
– Hm. Ez nem is hangzik rosszul – pillantott rá a nővére. – Mint valami varázslat! Lehet, hogy mégsem volt hiába ez a te, micsodád is… kísérleted, drágám.
– Ki tudja – vonta meg vállát Matild. – Még ha esetleg meg is hall valaki egy szót belőle véletlenül… Lehet, hogy azt hiszi, csak képzelődik… És ha el is hinné, hogy nem csak légyzümmögést hallott: úgysem tudja összefogdosni az egészet újra. Az egész verset!
– Nem lehet tudni, drágám – hajolt hozzá Margaréta. – Történnek néha csodák. Talán, egészen ritkán, még az ilyen rémes, kedvenc versekkel is…
Matildra sandított. Az vissza rá. Egy óvatos mosoly jelent meg a szája egyik szögletében. Majd a másikban is…
Aztán mindketten nevetni kezdtek.
Majd szétesett alattuk az a két vén, nyikorgó nádfotel…
Dániel András meséje részlet a Pozsonyi Pagony kiadó gondozásában nemsokára megjelenő Matild és Margaréta című könyvből.
