Sokáig egy afféle igazán komoly lap grafikusa voltál, noha a Figyelő című gazdasági hetilap nem tobzódott mesefigurákban.
De nagyon jó iskola volt: bőven adott kihívást. Amikor a folyó fizetési mérleg hiányát kell megrajzolni, akkor azért kell kicsit gondolkodni. Egy jó grafikusnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy mindenről eszébe jusson valami.
Amikor képszerkesztő lettél, megszaporodtak ott az illusztrációk.
A magyar magazinok nem gondolkodnak eléggé grafikában. Szokványosan egy-egy képet adnak a szöveghez, leginkább karikatúrákat. Ezen próbáltam változtatni.
Mi az, amit a szöveg nem tud elmondani, de a kép igen?
Egyfajta sajátos, akár ironikus látásmóddal képes reflektálni a témára. Tömörít, egy villanásban képes összefoglalni a lényeget.
És mikor jobb egy rajz, mint egy fotó?
Például ha nem konkrét eseményről, személyről van szó, hanem elemeltebb a téma. Egy elméleti kérdés sokszor szellemesebben megfogható rajzban.
A Figyelő után a Nők Lapja Caféhoz kerültél. Éles váltás. Mennyire mozogsz otthonosan a női fejekben?
Elboldogulok. Mondjuk múltkor, amikor a nyári topokról szóló cikkhez fázisképekben kellett megrajzolnom, hányféleképpen látszódhat ki a melltartó a felsők alól, az feladta a leckét.
Ilyenkor végzel tereptanulmányokat?
Nem, mert mindig figyelek, megragadnak bennem ezek a dolgok. Nemcsak a csajok melltartópántjának látványa, hanem úgy általában: karakterek, mozdulatok…
De amikor szempilla-bodorítót kell rajzolnod, csak keresel egyet a boltban.
Nem, az is megvan fejben. Egyedül Vilmos herceggel voltam gondban, hogy pontosan hogyan is néz ki. Meg amikor a magas sarkú szandálok viselési technikáiról írtunk, utána kellett néznem, nehogy olyat rajzoljak, ami nyolc éve volt divat.
Mi az, amit a Nők Lapja Cafénál tanultál meg a nőkről?
Hogy a mosolyok és csinos ruhák mögött micsoda indulatok, problémák, szorongások, félelmek bújhatnak meg. Egészen elképesztő sokszor.
Ha egyáltalán nem kellene pénzt keresned, mit csinálnál legszívesebben?
Festenék, és mesekönyveket készítenék. Már tizenéves koromban is írtam meséket, később, a képzőművészeti szakközép után szerkesztettem gyerekújságot is, mindig könnyen szót értettem a gyerekekkel. Játékból írtam, vagy nem is tudom. Irodalmár környezetben nőttem fel, kis koromban természetes dolog volt, hogy írók, költők, kéziratok jönnek-mennek nálunk. Sokat járt például hozzánk Török Sándor író, akinek aztán felnőttként illusztráltam is a könyvét, a Kököjszi és Bobojszát.
Minden gyerek rajzol, de a többség kinövi.
Amióta csak ceruzát fogtam a kezembe, rajzolok. A nagymamám elvitte a rajzaimat szakemberhez, aki azt mondta, van valami ebben a gyerekben, aztán úgy tűnik, lett, bár ki tudja. Mindenesetre az óvó nénik örökké rám bíztak mindenféle dekorációt, azokat a virágos izéket mindig kellett rajzolnom anyák napjára.
De akkor nem ezek voltak a kedvenceid.
Nem, hanem a cowboyok, indiánok, csaták, meg mindenféle figurák. Pofák. Telerajzoltam pofákkal minden füzetemet. Még óvodás voltam, mikor felmerült bennem sejtelemként az, hogy amiket rajzolok, azok talán igazából is létrejönnek. Könnyen lehet, hogy az utcán egyszer csak meglátom az egyiket. Figyeltem az embereket, hátha szembejön az egyik rajzom.
A magyar mesék közül melyeket szeretted?
Gyerekkoromban Réber László volt a kedvenc „rajzolóm”, valószínűleg a legzseniálisabb grafikus ezen a téren, Lázár Ervin Mikkamakkáját például elképzelni sem lehetne mással, az olyan lenne, mintha nem a Kern szinkronizálná Woody Allent. Később Háy Ágnest bírtam… A tévében meg a Moha és Páfrányt. A kockás fülű nyúl is vagánynak tűnt, bár a mesék kicsit bugyuták voltak. Walt Disney-t, meg a háromdimenziósokat viszont nem szeretem. Édeskések, túl tökéletesek, bár technikailag hihetetlen profik.
A te figuráid nem mozdultak meg sosem?
Nem, bár akartunk készíteni interaktív mesét, olyat, ahol az olvasó beleszólhat a történetbe és megmozgathatja a figurákat mondjuk egy tablet gépen. Ez a boszorkányos is így indult.
Mások könyveit már többször illusztráltad, de az „ez a boszorkányos” az első olyan könyved, amit te írtál és rajzoltál egyben. Már amikor írod, tudod, hogy hogyan néz ki a szereplőd?
Nem tudatosan, de óhatatlanul kialakul egy képem. Ez hasonló ahhoz, mint amikor olvasol egy könyvet, és elképzeled a figurákat. Aztán amikor ott tartok a munkában, már egy pillanat alatt megvannak.
Elmúltál negyvenéves, és csak most leszel első könyves. Miért?
Huszonéves koromig írtam meséket, de csak úgy magamnak. Aztán abbamaradt, komolyabb, felnőttebb dolgokat akartam csinálni. Eltelt tizenöt év, és egy reggel arra ébredtem, hogy hoppá, van egy történetem. Leültem és ott helyben leírtam. Egy ikerpár boszorkányról van szó, Matildról és Margarétáról, akik egy elhanyagolt házban élnek a kertvárosban mindenféle szedett-vedett népséggel együtt. Van például egy béka, meg vakond, beszélő kavics és egy 
felfújható gumisárkány, aki a hálószobában lakik, és a főszereplők időnként parttalan beszélgetésekbe bocsátkoznak velük.
Emberek nincsenek?
Kimondottan ember emberek nincsenek, bár ők is elég emberszerűek, legalábbis ember mivoltuk hangsúlyosabb, mint a boszorkány mivoltuk.
És varázsolnak…
Néha rákényszerülnek, igen.
Lesz üzenet is? Barátságról, világbékéről…
Nem, nem gondolkodtam üzenetben, sem tanulságban. Ezek hétköznapi helyzetek, nincsenek jellegzetes mesei bonyodalmak, hogy jön mondjuk egy hétfejű sárkány vagy bekavar egy gonosz varázsló. A lányok tesznek-vesznek a házban, és közben félreértésből, kétbalkezességből vagy egyszerű ostobaságból csinálnak valami galibát, aztán előbb-utóbb helyrerántják.
Van ehhez bármi köze Harry Potternek?
Nincs. A varázslás azért néhány évszázada már divat mesevilágban. Lehetőséget teremt arra, hogy kicsit megemelje a hétköznapi világot, és arra, hogy ne legyen határa a fantáziának. A mindennapi életünk és a mesevilág közötti egyensúlyozás izgatott. Ráadásul a gyerekek szeretik, ha valamennyire az ő személyes világuk tér vissza az esti mesében.
Saját tapasztalat?
Igen, három gyerekem van, és bár már nagyobbak, 12, 14 és 21 évesek, ezért nem tagjai a célcsoportnak, azért teszteltem rajtuk. A két lány rögtön kijelentette, hogy ezek ők. Ha egy az egyben nem is, azért biztos beszűrődött a személyiségükből ez-az a figurákba. Pechjükre kiskorukban pont nem írtam mesét, akkoriban a Nils Holgersont szerették, meg az abszurd versikéket.
Jól rajzolnak?
Kimondottan, úgyhogy elég aggasztó a helyzet.
A konkurencia tekintetében?
Nem, hanem hogy ki fog engem eltartani… Bírom a gyerekekben, hogy elképesztő komolysággal konstruálnak maguknak egy csak az ő fejükben létező világot, majd arról tudományos részletességgel tudnak beszélni. Sokszor elképesztőek ezek, akár teljes fejre állítása a felnőtt világnak, de rendkívül elhivatottan dolgoznak rajta. A fiúk például hihetetlen kutatási elméleteket dolgoznak ki, a lányok meg szereplőket. A nagyobbik lányomnál például krumpligerezdeknek volt külön univerzumuk. Volt nevük, és különböző foglalkozásokat űztek. Hatalmas papírokat rajzolt tele velük.
Mi az, amit a gyerekektől tanultál meg?
Hogy a valaki iránt érzett szeretet mindent felül tud írni.
Mire vágysz leginkább a könyveddel? Hogy kasszasiker legyen, vagy csak hogy kiadják és sok példányban lásd…
Hogy szeressék.
