A GPS már nem mutatja, annyira kiesik a fővárostól a Noé Állatotthon, meglepetésemre mégis aszfaltozott út vezet a kapuig.
– Idén tavasszal lett kész! – újságolja ragyogva Schneider Kinga, az alapítvány sajtóreferense, maga is volt önkéntes, aki elém jön. – Így már nem kell télvíz idején az ölünkben behozni a megmentett kutyákat a telepre. A látogatóknak is könnyebb közlekedniük, márpedig a nyílt napjainkon, hétvégeken rengetegen kijönnek hozzánk a városból. Többnyire családok gyerekekkel, és fiatalok, akik vágynak az állatok közelségére. Nem ritka a szerelem első látásra. Ilyenkor pórázra kötjük a kiszemelt állatot – feltéve, hogy nem cica az illető –, és indulhat a séta a környékre. Ha ez több hétvégén simán megy, és a család szándékai komolyak, örökre gondjaikra bízzuk a kis állatot. Hangsúlyozom: örökre! Sajnos sokszor kell csalódnunk, elviszik a kutyát, aztán néhány hónap múlva meggondolják magukat, és újra itt állnak vele a kapuban. Az nagyon szomorú.
Miközben Kinga beszél, egyre több kutya csatlakozik hozzánk, a felvételi irodához érve már egész díszkíséret lohol a nyomunkban. Fehérek, feketék, tarkák, kicsik és nagyok, mind nyalogatva a lábunkat, kezünket…
– Nyugodtan megsimogathatod őket, kezesek. Őket nem zárjuk kennelbe, mert nem veszélyesek, de természetesen a többi ötszáz kutya gondosan elkülönítve vár új gazdira. Amikor behozzák őket – többnyire sérülten, betegen –, először karanténba kerülnek, állatorvosi vizsgálaton esnek át, majd ivartalanítjuk őket, oltást kapnak meg egy mikrocsipet a nyakukba, hogy soha többé ne veszhessenek el. Természetesen minden kutyánkért örökre felelősséget vállalunk. Ezt úgy kell érteni, hogy akár vissza is fogadjuk őket, ha bajba kerülnek, mint például néhány hete Árnyékot. – Kinga egy fekete keverékre mutat, rajta piros nyakörv virít. Nyolc évvel ezelőtt fogadták örökbe, meséli, idén azonban érkezett egy telefon, hogy vegyék vissza, mert a családnak nincs pénze további eleségre, oltásra. Azóta újra itt van, beletörődött a sorsába. Kilencévesen esélye sincs arra, hogy valaki magához vegye.
Fogadj örökbe egyet!
Kinga már megtette a magáét. Saját boxereihez csatlakozott a menhelyről Csocsoszán, a mókás képű drótszőrű keverék, és Snow, a hófehér, vak boxer is.
– Kubával kezdődött, azzal a gyönyörű, gazdátlan boxerrel, akiről először olvastam a Noé Állatotthon honlapján. Tetszett, hogy itt az állatokról úgy írnak, mintha emberek lennének. Szeretettel, meghitten, kiemelve a jó tulajdonságaikat. Kész kalandregényeket fogalmaztak meg egy-egy bántalmazott vagy kidobott kutyus kapcsán. Egyszer csak azt éreztem, köztük van a helyem. Közgazdász vagyok, és egyre többször kéredzkedtem el a munkahelyemről egy-egy állat mentésére hivatkozva. A főnököm egy ideig tolerálta, de aztán eljött a pillanat, amikor meg kellett válnunk egymástól. Azóta teljesen az állatvédelem ügyének szentelem magam. Amikor nem a kutyák, macskák örökbe adását intézem, rendezvényeket szervezek, hogy az emberek tudjanak rólunk, máskor előadásokat tartok az iskolákban a gyerekeknek, és mindenütt, ahol igény van rá. Vallom, hogy csak akkor van jövőnk, ha felnő egy új nemzedék, amely már hajlandóak lesz felelősséget vállalni az állatokért, a környezetükért, a Földünkért.
Minden állatnak joga van az élethez!
Ebben az otthonban azonban nem csupán kutyák és macskák lelnek menedékre. Látok itt a majomtól a vaddisznón át a gímszarvasig szinte mindent. Az alapító, Matusek Zoltán egyetlen sebesült állatot sem hagyna sorsára, ha tudomást szerez róla.
– Nem tudom nézni, ha egy állat szenved, az utolsó percig küzdünk az életéért, pénzt, fáradságot nem kímélve. Van itt vizsla, akit elütöttek, és a gazdája nem vitte orvoshoz. Törött gerinccel csúszott-mászott és nyüszített két hónapon át, mire a szomszéd jelentette nekünk. Kimentünk érte, és meggyógyíttattuk. Igaz, hogy az egyik lábát elvesztette, de él és virul. Az ilyen gonoszság megbocsáthatatlan. Mint ahogy az is, ha az emberek a gyerekük születésére hivatkozva kidobják a kutyájukat. Számomra nem az a kérdés, hogy akkor miért vállaltak kutyát, hanem az, hogyan mernek így gyereket vállalni. Hiszen mindkettő felelősséggel jár! Megszállott állatvédő vagyok. Már gyerekkoromban is folyton megsajnáltam a kóbor kutyákat, és hazavittem őket, hogy aztán a szüleim elengedjék, mondván, a lakótelepen nem lehet kutyát tartani. Szerencsére volt egy telkünk a tizenhetedik kerületben, ott tartottam a védenceimet, és amikor csak tehettem, velük foglalkoztam. Később éjjeliőr lettem, hogy az egész napot a kedvenc kutyámmal, Vezérrel tölthessem. Mindenki tudta rólam, hogy nagy állatbarát vagyok, egyre-másra hozták hozzám a sérült, talált jószágokat. Húsz évvel ezelőtt aztán vettem egy nagy levegőt, és kibéreltem egy másfél hektáros telket itt, amit később meg is vásároltam. Megalakult a Noé Állatotthon. Hamar kinőttük, úgyhogy négy évvel ezelőtt eladtam a roncsautó-telepemet meg a családi házamat, és újabb területeket vettem rajta. Most hat hektáron mentjük az állatokat, én is itt lakom helyben a családommal. Az otthon működése évi százhúszmillió forintba kerül, aminek sajnos csak a felét fedezi a felajánlott adó-egyszázalék, a többit úgy kampányoljuk valahogy össze.
Sétára indulunk. Zoltán, ölében kislányával, Lillával, a hátán pedig féléves fiával, Noéval vezetget bennünket keresztül-kasul a menhelyen. Megetetjük Lindát, a páviánt, akit tizenhárom évig egy magánház kis melléképületében tartottak, ezért olyan kövér, hogy nem tud fára mászni. Megcsodáljuk Azilt, az árva rókát, amit gazdája csak„kisfiamnak” szólít, és ami olyan kezes, hogy egyetlen szóra Zoltán nyaka köré csavarodik, akár egy szőrmegallér. Megsimogatjuk a Budakeszi Vadasparkból átigazolt, gyönyörű aranysakált, Bruce Willist, és végül megetetjük káposztával Borcsát, az amerikai törpemalacot, amiről gazdája még George Clooney kedvéért sem mondana le. De van itt rókarezervátum, mosómedve-kifutó, varjúreptető, és még ezernyi ketrec, bennük a legkülönbözőbb állatok, egymással békés egyetértésben. Valóban Noé bárkáját juttatja az ember eszébe.
El kell jutnunk a gyerekekhez!
Hamarosan egy felirathoz érünk: „Mini Menhely”. Innen egy csupa mosoly hölgy, Jaczkovszky Zsuzsa kalauzol bennünket tovább. 2003 óta önkénteskedik itt, meséli, a gyepmesteri telepekről érkező kutyák, a fajtatiszta boxerek és buldogok a területe, előbbiekből immár ötven gondozottja van. De megszán minden sérült, bajba jutott állatot. Zsuzsa egy gerincimplantátumokat forgalmazó cégnél dolgozik, és minden szabadidejét a Noéban tölti. Eteti, gondozza az állatokat, de a fő feladata az, hogy játsszon, foglalkozzon a kutyákkal, és természetesen örökbefogadókat keressen.
– Nézzék ezt a kis kacskalábút, milyen helyes! – mutat a rács mögött egy foltos keverékre. – Az Illatos úti gyepmesteri telepről hoztuk be, és már akadt is rá jelentkező. Vagy Kását, azt a hófehér nőstényt! Szép állat, ugye? Mégsem akad gazdára, nem is értem. Éjjel-nappal a gyepmesteri telepek honlapjait monitorozom, melyik befogott állatot menthetnénk meg. Ha van helyünk, azonnal indulunk értük. Sajnos a kutyák egyre többen lesznek a felelőtlen szaporítás miatt, az emberek meg egyre kevésbé képesek gondozni, szeretni őket. Talán a gazdasági válság is ludas benne. Például ha valaki elveszíti a tetőt a feje fölül, mint az az idős néni, aki múlt héten sírva fordult hozzánk. Kilakoltatják, és van egy kistestű kutyusa, meg libái, kacsái, nem tudja, mi lesz velük. Azonnal riasztottuk az ügyvédeinket, hátha tudnak segíteni. Ha pedig éppen nem fér több kutya az otthonba, a lelkes önkéntesek ideiglenesen magukhoz vesznek néhányat közülük. – De Zsuzsa fontosnak tartja, hogy felhívja az emberek figyelmét az ivartalanításra: ha valaki igazán gondot visel a kutyájára, macskájára, erről nem szabad elfeledkeznie!
– Amit még hangsúlyozni szeretnék – fűzi hozzá –, nem igaz, hogy az állatok betegségeket ragasztanak a gyerekekre! Ellenkezőleg, ha egy jól gondozott állattal nőnek fel, kiegyensúlyozottabbak, derűsebbek lesznek. Én a lányomat kutyarajongónak neveltem, most, huszonhét évesen már ő is itt segít. A Noé egy nagy család. Egy célért, együtt dolgozunk. Igyekszünk példát mutatni, hogy állat és ember igenis élhet egymással békében, szeretetben!
