„Van egy 13 éves és egy 10 éves fiú unokám. A nagynak hatodikban három hármasa volt, a többi négyes, ötös. A kicsi eddig kitűnő volt. Tavaly a nagy matekversenyt nyert és színjátszóba járt, tehát az eszével nincs baj. De az iskolában a magatartásával sok gond van. Zavarja az órát, nem csinálja meg a leckét, »emózik«, pengét visz az iskolába, papírgalacsint fúj az osztálytársaira. Az osztályfőnök azt mondja, a szülei vigyék tanácsadásra. De már voltak, és ott azt tanácsolták, terhelni kell, mert unatkozik az órákon. Nagyon sokat hazudik, ha az anyuka azt kérdezi, hogy kész-e a lecke. Ilyenkor azt mondja, hogy nincs lecke, vagy hogy már kész, vagy hogy már tudja. A szülei hiába mossák a fejét. Nem izgatja. A szülők kétségbe vannak esve. Persze az iskola sem tolerálja. Szerintem szereti a feltűnést, ha csínytevéssel éri el, akkor is. Én tudom kezelni. Sokat vannak nálam, a kicsi imádja a nagyot, de az hozzá is olyan goromba, van, hogy üti-veri, lenézi, lebunkózza. Mintha nem szeretné, de ha nem látja, akkor hiányolja. Sohase kapott ki, mégis olyan utálatos, de ha megyünk valahova, vagy csak ketten vagyunk, olyan aranyos, kedves. Sokat olvas. Tévézik is, számítógépezik is, de csak módjával. Kérem, segítsen! Nehogy kitegyék az iskolából! Én nagyon befolyásolhatónak is látom. Maholnap tovább fog tanulni, mi lesz vele? Nagyon aggódom érte, nagyon szeretem a két kis unokámat. Mit kellene tennünk, hová kellene elvinnünk?”
A faggatott kamasz
Én azt hiszem – legalábbis innen a távolból –, hogy egyelőre sehová nem kellene elvinni ezt az okos kamasz gyereket. Viszont az otthoni szokásokon én biztos, hogy változtatnék, ami az iskolával való foglalkozást, a leckekérdezést illeti. Beszéltünk már róla, hogy igazából az a jó, ha az iskolába lépő gyerek már elsős kora óta tudja, hogy az iskola az ő dolga. A szülő segít, ha a gyerek kéri erre, de nem faggatja, nem tanultatja otthon, nem ellenőrzi. (Bármilyen hihetetlenül is hangzik ez.) A kamaszról el szokták mondani, hogy mániákus igazságkereső – de mindig hozzáteszik, hogy viszont a faggatott kamasz hazudik. Azt sem szereti, ha az iskoláról faggatják vagy a leckéről. Igen, így van, ahogy írja, a „fejmosás” sem használ. Minél értelmesebb és jobb képességű a gyerek, általában annál kevésbé hat rá, annál inkább szereti magát – akár hazugság árán is! – kivonni alóla. A kamaszt megviselik a testi és lelki változások, amiken keresztülmegy, átmenetileg sötéten és kritikusan látja az „unalmas” világot, a kamaszkori képzetáramlásban gyakran megjelenik az öngyilkosság gondolata is. Gyakoriak a depresszív állapotok. Ez sodorja a kamaszt tétlenségbe, „emózásba”, pengés játékokba… A papírgalacsin fújása viszont egyszerűen szórakozás, amelyik emberemlékezet óta jelen van, újra és újra felbukkan az iskolában, különösen fiúk között. Már csak azért is, mert igen, a gyerekek unatkoznak az iskolában, az iskolák nagy részében, ahogy ezt kutatásokból is tudjuk. Viszonylag erőteljes kíváncsisággal és érdeklődéssel néznék maguk körül a világot és az emberi dolgokat, de nagyon hamar arra jönnek rá, hogy minderről az iskola nem mond nekik igazán semmit, úgy érzik, úgy látják, felesleges dolgokkal traktálja, terheli őket, melyek részben érthetetlenek maradnak, részben pedig csak gyötrőek és unalmasak… Elsősorban az értelmes és tehetséges gyerekek unatkoznak sokszor (néha már-már elviselhetetlenül). Tudok olyan iskoláról, ahol az ilyen unatkozó és ezért zavaró magaviseletű gyereket egy osztállyal feljebb léptették, ezzel más tanárokhoz került, más gyerekek és más követelmények közé, és ez valóban segített rajta. (Persze nálunk az ilyen „szabálytalanság” elképzelhetetlen.) 
Ha a kicsi imádja a nagyot, akkor a nagyban is ott kell lennie a vonzalomnak a kicsi iránt, amit jelez is, hogy hiányolja, ha nem látja maga körül. Az ismert testvéri ambivalencia, az érzelmek kétértékűsége, féltékeny gyűlölet és szeretet egyszerre van jelen. Remélhetőleg a szülők nem táplálják a féltékenységet azzal, hogy a kicsit „védelmezik”, előnyben részesítik. A tanácsot adó kollégának biztos igaza van abban, hogy egy ilyen okos gyereknek a megfelelő terhelés – például a színjátszás vagy éppen a matekverseny! – feltétlenül jót tesz. De nem a mindennapi leckékkel való fokozott megterhelés, nem az unalmasnak átélt iskolai rutinban megvalósított mindennapos gyötrés. Nem tudok mást mondani, mint hogy egy ilyen kamasz gyerekkel, aki nemcsak a matekversenyt nyeri meg, nemcsak sokat olvas és módjával tévézik és számítógépezik, hanem még aranyos és kedves is tud lenni legalább a nagymamával, valójában semmi baj nincs. Én azt gondolom, hogyha az otthoni faggatás és gyötrés az iskolai ügyeket illetően megszűnik, a helyzet egy idő után sokat fog javulni.
