A kávézó, ahol randevúztunk, nem volt kimondottan csöndes hely. Andreára a legtávolabbi asztalnál találtam rá. Simogatta domborodó hasát, mentegetőzve mosolygott.
– Ez volt a legcsendesebb sarok…
– Ne keressünk más helyet?
– Elég jó hallókészülékem van. És majd figyelek…
Ez a figyelem szó, egyáltalán a koncentrálás, az arcán látható igyekezet és érteni akarás végigkísérte a beszélgetésünket. És a nevetés is. Mert a nagyothallókról – vagy ahogy a köznyelvben sokszor bántón mondják, a süketekről –, mindannyian tudjuk, sok humoros történet kering. Legalábbis nekünk, hallóknak humoros. Amikor ezt mondom, Andrea legyint.
– Nekünk is szerencsésebb humorral kezelni a helyzeteket, az sok mindent felold. A férjem szokta mondani, ha nem értek valamit: „Ja, neked könnyű, csak kikapcsolod a hallókádat, és nincs gondod!”
A találkozóra menet, a metrón megkérdeztem egy ötvenes férfit, nem tudja-e, hol indul a Dráva utca. Mire a füléhez kagylózta a kezét. „Mondja még egyszer, rosszul hallok…” Mire elismételtem volna, már le kellett szállnom. Magamban nevetve mentem föl az aluljáró lépcsőjén, azzal, hogy majd elmondom Andreának, hogy jártam. Aztán elfelejtettem elmesélni. De a könyvben, ami felkeltette az érdeklődésemet, s ami összehozott vele, sok hasonló helyzettel találkoztam.
A szemem segít, hogy „halljalak”
A karcsú, sok humorral, fiatalos hangon, mégis végtelen figyelemmel írott, életszerű példákkal illusztrált kis kötet címe: Hallhatatlan szavak. Nagyothalló emberekről szól. Írója dr. Jámbor Andrea és dr. Orgován Gábor.
Mint kiderült, magasan képzett kutatógyógyszerész házaspár. Andrea születése óta nem hall – a kávézóban nevetve mondja, nyolcvan decibel van a fülemben, és a hallókészülékére mutat –, férje normálisan halló ember.
Könyvük több mint hiánypótló. Egy olyan világba enged bepillantást, amiről jórészt nem tudunk. Magyarországon közel egymillió nagyothalló ember van, beleértve az időskori gyengén hallókat is, de a „klasszikus” halláskárosultak száma több százezer.
A sarokba, ahol ülünk, most odajön a pincér, figyelem, ahogy Andrea feléje fordul és a kapucsínóját kéri.
Szembenéz vele, és van valami finom plusz, valami alig érzékelhető többletfigyelem a nézésében.
– Nekünk látni kell azt, akivel beszélünk. A hallókészülék sokat segít, de nem old meg mindent. Néha fölerősít zajokat, hangzavarban nem érteni jól a nekünk szóló szavakat. Mi elsősorban a látásra, azaz a vizualitásra támaszkodunk. Persze segítenek az egyéb érzékszerveink is. A szemkontaktus rendkívül fontos, az, hogy lássam a száját a partneremnek, hiszen arról olvasunk, lássam a gesztusait, ahogy a kezét emeli, a vállát fölrántja, a szemöldökét összehúzza. A testbeszéd minden jelét élénken figyeli a nagyothalló ember, hiszen ez segíti a megértést.
– Mondhatni, hogy a szemetek lesz a „fületek”…
– Ez annyira így van, hogy sokan mondják a sorstársak közül, és ezt én is érzem, nehéz minket becsapni. Valaki mesélte, nem is kell hallania a tárgyalófeleket, mielőtt megszólalnának, már sok mindent lát, érzékel még a hangulatból is. Ez a képesség kialakul az emberben, különösen azoknál, akik születésüktől hallássérültek, mint én is, hiszen egyedül csak a vizualitásra vagyunk utalva. Ezért olvasunk jól az emberek arcáról…
Anya nem hagyta…
– Hogy vették észre, hogy nem hallasz?
– Másfél éves voltam, amikor azt tapasztalták, hogy ha szóltak hozzám hátulról, nem reagáltam. A nevemre sem. A kisebb hangokra sem. A könyvben ott vannak édesanyám szavai, először a teljes kétségbeesés, aztán azonnal a segítés: a folyamatos, néha esti, fáradt sírásokba torkolló gyakorlás, beszédfejlesztés. Persze szakember irányításával. Elsősorban neki, édesanyámnak és Bea néninek, a Szent János Kórház szurdopedagógusának, na meg a tyúkanyó természetű nővéremnek köszönhetem, hogy szinte hiba nélkül megtanultam beszélni.
– Egy másfél éves kisgyerek, aki nem hall, hogyan kezd szavakat mondani?
– Tükör előtt, játékos gyakorlatokkal formáltuk a szavakat, ismételve százszor is. Elmentünk anyával a postaládához, bedobtam egy levelet. És innentől: levél, postaláda, Andi bedobta a levelet a postaládába. Levél. Postaláda… Levél… Hogy csinál a malac: röf-röf-röf. Lerajzolta nekem, megnéztük, a tükörben elmondta, Andi te is mondd, röf-röf-röf. Ez itt a malac, malac, malac… És minden szó így születik.
– Akkor nincs reménytelen helyzet…
– Sokféle helyzet van, de mindet lehet fejleszteni. És kell is, minél előbb, annál jobb. Sokszor egy kisgyereket elkönyvelnek hisztisnek, agresszívnak. Földhöz veri magát, durva, harap. Pedig csak ki akarja fejezni magát, amire máshogy képtelen. Nem értik, mit akar, pedig lehet, hogy nem hall. Rengeteg foglalkozást, türelmet, időt, nyugalmat kívántak nálunk ezek az évek. Néha nagyon elfáradtunk mind a ketten. De anya nem hagyta. Tördelhette volna a kezét. De nem. Egészen korán nekilátott, és kereste a megoldást. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam. A támogató családom, anyu töretlen és fáradhatatlan foglalkozása, apu nyugalma, ő inkább biztatott, nyugi, megvan, semmi baj, jól van, a három testvérem támogatása, és hogy minden technikai segítséget azonnal megkaptam.
– Például jó minőségű fülhallgatót…
– Például. Emlékszem, tizennyolc éves voltam, amikor az első digitális hallókészülékemet megvettük. Mentünk hazafelé, a fülemben az új ketyere. Döbbenetes volt! Kinyílt a világ. Hallottam az autókat, hallottam, ahogy nyílt a villamos ajtaja. Otthon ki-be kapcsolt a hűtőgép. Este habos fürdéskor a kádban hallottam, ahogy pukkannak szét a kis buborékok…
Kortyolja a kapucsínóját. Melegbarna a szeme, sok figyelem és odaadás van a tekintetében. Még akkor is, ha érzelemmentes dolgokról beszélünk. A másik felé irányuló figyelem mindig ott van a szemében.
– Ennyire fontos?
– Ennyire. Én nem tudok félrenézni, nekem mindig kell a szemkontaktus. Kell, hogy lássalak. Amúgy is érdeklődő, társaságkedvelő ember vagyok. De ahogy mondtam, a látásra, a nézésre vagyok utalva. És fordítva. Nekünk, nagyothallóknak a másik ember értő figyelme: megváltás. Mindent megkönnyít. Egy ügyintézést, egy orvosi vizsgálatot, egy tárgyalást, egy találkozást. Erről sokat írok a könyvben, más sorstársak történeteit is idézem. Igen, a figyelem talán a legfontosabb.
Nem hallom, mégis felébredek
Nézem, ahogy a térdét fölteszi a fotel karfájára, simogatja a hasát. Alig egy hónap van hátra a kislánya születéséig. Hagyjuk abba?, kérdezem, mert elég kemény a hasa, kényelmetlen lehet az ülés.
– Nincs baj, de ahogy én is figyelek, gondolom, ő is figyel odabent…
– Nem fáraszt a folyamatos koncentrálás?
– De igen. Ez mindig így van. Én mindig túlteljesítettem. Már az általánosban is, a gimnáziumban, az egyetemen. Megszoktam, hogy nekem többet kell tennem azért, hogy kiváló legyek. Mindig halló közösségben voltam, tele sok bizonytalansággal. Azt hittem, gyengébb, butább vagyok. Pedig csak jobban kellett figyelnem, hogy értsek mindent. Kételkedtem folyton, jól értem-e, amit mondanak. Ha nevettek és nem hallottam jól, meg kellett kérdeznem. Volt egy jó barátnőm a gimiben, ő néha azt mondta, „gyere kis süketkém”. Ez nem esett jól. Az iskolaév végére annyira kifáradtam, hogy napokig hánytam, fájt a fejem. Apa hiába nyugtatott, nem kell ennyire hajtani. Bennem volt… Ma már tudom, nekünk sokkal fárasztóbb emberek között lenni – bár vágyunk rá –, mert kimerít az állandó figyelem. (Nevet.) Mindig résen vagyunk… Az első év a kisfiammal nekem igazi pihenés volt, ellentétben más kismamákkal. Én végre nem a fülemre voltam hagyatkozva. Nem kellett fülelnem… Láttam a kis arcán mindent, és így nem fáradtam el. És milyen érdekes, még azelőtt felébredtem, mielőtt fölsírt volna. Azt hiszem, a nagyothalló ember más érzékei is kifinomultabbak. Én például a felém sugárzó minden érzést, indulatot azonnal észlelek. Ritkán tévedek. Kialakult valami belső jelrendszerem. Olyan érdekes, a szervezetünk ott erősít, ahol tud. A természet elvett valamit, a másik oldalon meg ad. Ezek igazi csodák… Az én „riasztóm” most már a kisfiam. Előbb hallja, amikor fordul a kulcs a zárban, már mutat az ajtó felé: Jön apa…!
– Hogyan találkoztatok a férjeddel?
– A munkánk hozott össze. Az, hogy elmúlt belőlem az a túlzott megfelelési vágy, neki köszönhetem. Kevés szavú, két lábbal a földön álló, nagyon figyelmes, jó ember. És van humora. Össze kellett persze szoknunk. Az első időben egyszer rám kérdezett, kérek-e melegszendvicset. Háttal álltam, nem hallottam. Nem mondtam semmit. Nekiállt és elkezdett enni. Mondom, hé, meg se kérdezed, hogy én ennék-e? Mire kiderült, kérdezte, csak a hallgatást félreértette. Aztán persze kialakultak a szokások, tudja, mire kell figyelni. Sok sorstársammal együtt, jó volt vele a könyvön is együtt dolgozni.
Hazafelé, mintha rendelésre jött volna, egy fehér botos fiút vettem észre, egy hátizsákos nő segítette föl a lépcsőn. Akkor gondoltam rá, igen, sok fogyatékkal élőt észre tudunk venni, még a siketeket is a jelbeszédükről. De a nagyothalló ember rejtve él, csak egy-egy helyzetben derül ki, hogy segítségre szorul. Jó, ha szólnak ők is, segítenek, ha jelzik az állapotukat. Nekünk, hallóknak pedig marad a figyelem. A másik ember iránti szakadatlan, támogató figyelem. Van, aki azt mondja, fárasztó. Hát igen. Az. És akkor…?
