– Nyolc éve költöztünk be a házba, azóta a pince érintetlenül állt. Nyáron vettem egy nagy levegőt, és elhatároztam, hogy abból lesz a férjem, Zoli dolgozószobája, születésnapi ajándékként. Eddig a ház legkisebb szobájában dolgozott, ahol mellesleg a vasalóállványt, a szárítót és a porszívót is tároljuk, ezért az ő könyvtárnyi könyvei dobozokban állnak. Minden pluszmunkát elvállaltam, és mindent úgy csináltam, hogy Zoli ne sejtse, mi készül. Tizenhét év alatt nem hazudtam ennyit a férjemnek! Azzal kezdtem, hogy már megvettük a szülinapi ajándékát, levittük a pincébe a méretei miatt, és legyen olyan kedves, két hónapig ne menjen le oda.
– Nem derült ki semmi?
– Még az ötéves Sári is titokban tudta tartani a dolgot. Sikerült olyan kivitelezőket találni, akiket ha hívtam, hogy „tiszta a levegő!”, jöttek, ha meg jeleztem, hogy a férjem közeledik, összekaptak mindent és mentek. Minden anyagot máshol kellett tárolni, betonkeverésnél ez érdekes feladat… Utáljuk a légfrissítőket, de két hónapig tele volt az illatukkal a ház, Zoli nem értette, miért. A kutyára meg a macskára fogtam, hogy mostanában olyan büdösek… Pedig csak a cement szagát akartuk elnyomni.
– Gondolom, az ünnepelt nagyon örült.
– Bekötöttem a szemét, úgy vezettem le a pincébe, ott már várták a barátok, akiket meghívtam. Még arra is volt idő, hogy a gyerekkori szobabútorát összeszereljük, lecsutakoljuk, azt tettük be poénból, hogy jelezze: ez az ő birodalma. Belépett az ajtón, ami addig ugye ott sem volt, és… hát igen, örült.
– Mennyire jellemzőek rád az ilyen nagy meglepetések?
– Szeretek nagy dolgokat csinálni, viszont azt, ami egyforma, szokványos, monoton, azt nem. Az nekem nagyobb teher.
– A Barátok közt már 14 éve megy. Ez nem monotonitás?
– Azt hiszem, a mi munkánk kívülről egészen másnak tűnik, mint amilyen a valóságban. Tény, hogy sokan a kezdetektől együtt dolgozunk, de ez az állandóság a legjobb az egészben. Biztonságot ad, nyugalmat. Maga a munka viszont mindennek nevezhető, csak monotonnak nem. Adott idő jut egy feladatra, általában kevés. Az alatt kell a legjobban teljesíteni és még elégedettséget is érezni utána. Erről szól nemcsak minden napunk, de minden percünk. Nekem amúgy is fontos, hogy minden napom jó legyen. Az életem különböző helyei, terei közül mindig legyen olyan, ami képes kárpótolni, ha máshol éppen nem úgy alakult valami, ahogy szerettem volna. Olyan nálam nincs, hogy a mai nap, vagy ez az időszak rossz, de majd holnap, a jövő héten, jövőre jobb lesz. Nem! Most kell jónak lennie.
– Ezért van szükséged most megint egy új „terepre”? Mert úgy tudom, pszichológia szakra készülsz jelentkezni.
– Újnak nem mondanám, mert ennél régebbi dolog kevés van az életemben… Régen pszichológus akartam lenni, el is kezdtem az egyetemet, de abba kellett hagynom. Most az történt, hogy keresgéltem valamit, ami csak rólam szól, ami leköt, szórakoztat, hasznos. Rátaláltam a Coaching Akadémiára, és amikor oda kezdtem járni, gejzírként tört fel belőlem a régi érzés, hogy hiszen én segítő ember akartam lenni! Aki támasz, aki gyógyít, aki javít a világon. Ezt a vágyat elfojtottam, meg is békültem vele, hogy jó, annak vége. Másba vetettem magam, nevezetesen a színészetbe. De egyszer csak kitört belőlem újra, és lubickoltam az élményben. A sikerélményben is.
– Az akadémián a többiek el tudtak téged fogadni egynek maguk közül?
– Az osztály felének fogalma sem volt róla, ki vagyok. Volt, akinek rémlett, mintha már találkoztunk volna valahol, de hogy hol…? Izgalmas volt, hogy annyifélék vagyunk, meg az a régről ismert és szeretett érzés, hogy többet tudok ma, mint tegnap, és holnap még többet fogok. És ez olyan tudás, amit azonnal lehet használni. Engem a coachfeladatok olyan szinten átjárnak, annyira rájuk tudok koncentrálni, azonosulni azzal a másik emberrel, hogy szinte megszűnök létezni. El is felejtettem már, hogy ez milyen jó…! Illetve a munkámban is tudom egy részét használni, amikor egy jelenetben valakire rá kell hangolódni, együtt kell működni vele intenzíven. De azért az más, ha valaki beenged a lelke legmélyére, oda, ahová csak kevesen juthatnak el. Ez megható és megtisztelő, ennek a mágiáját nem tudom eléggé élvezni és megköszönni. És az is fontos, hogy ennek a merülésnek az a célja, hogy ott valami jót találj. Nem a múltat, a traumákat, a bajok gyökerét keressük, csakis használható eszközöket, erőforrásokat, támaszokat. A jövőre koncentrálunk, nem a múltra.
| Névjegy
• 1973-ban született a vajdasági Óbecsén |
– Csakhogy a pszichológus inkább az árnyékos oldalon jár. Sok bajjal, fájdalommal találkozik.
– Ez igaz, de arra gondoltam, hogy ha valakinél olyat találok, ami nagyobb tudást igényel, ne kelljen azt mondanom neki, hogy ezzel viszont fordulj ehhez és ehhez. Erre is lehessek ott én.
– El tudod képzelni, hogy egyszer coachként dolgozol?
– Ezt most nem kell eldöntenem. Arra törekszem, hogy felkészült legyek, minél többet tudjak, aztán majd meglátjuk. Egyet biztosan tudok: most nem szeretném feladni mindazt, amim van. Amúgy meg nem tudok szebb munkát elképzelni, mint azt, ha valaki másokon segít. Azt hiszem, ez engem egyszer még nagyon boldoggá tesz majd… De az is lehet, hogy egész életemben a környezetemet, a barátaimat segítem majd ezzel a tudással, és akkor is csak azt mondhatom: rendben, megérte. Ha éjjel kettőkor becsönget egy barátom, hogy most és velem akarja megbeszélni a gondját, ami egyébként négy napja megtörtént, akkor tudjak neki segíteni.
– És mikor van időd felkészülni a kemény egyetemi felvételire?
– A mi munkánkban sok az üresjárat. Van egy jelenetem reggel, aztán délben, majd négykor és este még három. Egyre jobban zavart ez a sok üresjárat. Akkor jutott eszembe, hogy ha a Coach Akadémia belefért az életembe, ami egyébként kéthetente hétvégén volt, akkor ez miért ne! Úgyhogy most viszem magammal a tankönyveket, és két jelenet közt a mi kis budoárszerű öltözőnkben tanulok. És örülök, mert megtaláltam a választ egy kérdésre. Ráadásul mindig is imádtam tanulni.
– Visszatérve az előző történethez, te kihez csöngetnél be, ha valami bajod lenne?
– Nekem nagy mázlim van. Először is, mert itt vagyok magamra én. Ugyanis kíméletlenül őszinte tudok lenni magamhoz – is. De ha ez nem volna elég, akkor itt van az édesanyám, aki megadja a szükséges erőt. És természetesen itt van a férjem, Zoli, aki a legjobban ért hozzám. Én folyton agyalok valamin, próbálok mindent pontosan, semmit nem kihagyva észlelni, azt kicsiszolni, ő meg mond két vicces mondatot, és nem értem, hogyan tudtam ennyi időt elvesztegetni erre.
– Azt is hallottam, hogy újra játszanál színpadon. Van valami hiányérzeted ezen a téren?
– Amikor Zoli készül a következő bemutatójára, és tudom, mi lesz a darab, akkor kicsit mindig nehéz… Belelovalom magam, ráhangolódom, foglalkoztat, és másfél hónapig, ha hazatelefonál, erről is beszélünk. Olyankor azt érzem: de jó neki. Kis irigységet, amiért nekik ezek lehetnek a problémáik. Mostanában sokszor gondolok rá, hogy jó lenne… Sári születése körül volt egy álmom. Le akartam parkolni valahol, és az volt kiírva, hogy „Csak színházi dolgozóknak!” Egyszer csak dudálnak, hátranézek, Zoli ül a mögöttem lévő autóban, integet, hogy ő is itt van. És akkor én továbbhajtok, hogy arra az egy helyre, ami van, álljon be ő, én majd keresek másikat.
– Ez valóban beszédes álom.
– Egy barátnőm szerint ebben azért van más is. Az, hogy tudom, valamelyikünknek biztos hátteret kell adni a gyerekeknek. Ha már úgy alakult az életünk, hogy Zoli ilyen sokat utazik, én nem szedhetem a sátorfámat, hogy elmenjek másfél hónapra vidékre. Erre képtelen lennék. Nem tudok lemondani arról, hogy én kérdezzem ki a leckét Annától, és nézzem meg, vajon nem nejlonharisnyát készített-e ki másnapra, amikor pedig esik a hó. Ezt semmiért nem adnám fel. Az egyetemre, amit választottam, hétfőn kellene bejárni, akkor mi nem forgatunk. Az rendben van, szinte sorsszerűen rendben. De otthonról nem hiányozhatok.
– Megütötte a fülemet ez a leckekikérdezés. Nem gondoltam volna, hogy te olyan anya vagy, aki kikérdezi a házi feladatot.
– Nem is! Jó, hogy ezt tisztázzuk. Anna önállóan tanul, nem ülök mellette, nem tanulok vele, attól égnek állna a hajam. Az az ő dolga. De azért esténként, amikor Sárinak mesét olvasok, azt ő is hallgatja, bár ugye már nagylány, és nem érdekli, de azért… Utána hozza az angol szavakat, hogy kérdezzem ki. Vagy amikor kitalálta, hogy matekversenyre menne, akkor vadul és szenvedéllyel matekoztunk.
– Sári is ilyen rendes kislánynak ígérkezik?
– Igen. Ő Annára akar hasonlítani, és könnyedén átugrani a köztük lévő öt és fél év szakadékát. Nyáron azt találtam ki, hogy legyen végre egy unalmas nyári szünidőnk. Vagyis nem kell a sok program, amihez az egyik túl nagy, a másik túl kicsi, az lesz a program, hogy együtt vagyunk, együtt vannak. Két hét után elkezdtek úgy istenigazából együtt játszani, és ez azóta is tart. Furcsa érzés, hogy már Sári is nagy, nyáron körbetúrázta velünk a Gyilkos-tavat, csak az utolsó száz méteren kellett felvenni. Lezárul egy korszak, már nem kell a családnak lelassulni hozzá, sőt… Mehet minden a maga tempójában.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
|
