Az első, egész életünket meghatározó találkozás közvetlenül azután történik, hogy megszületünk. Marshall H. Klaus írja A csodálatos újszülött című könyvében, hogy az egészségesen születő kisbaba élete első órájában olyasmikre képes, amire legközelebb majd csak két hónapos korában. Az édesanyja hasára helyezett újszülött elindul felfelé, és megkeresi a mellét. Megismeri a hangját, sőt az illatát is, és ez olyan megnyugtató hatással van rá, hogy az így fogadott kisbaba ritkán sír. Éber és figyelmes, a szeme nyitva van, és óriási koncentrációval tanulmányozza a feléje hajló arcot. Tekintete szinte olyan, mint egy bölcs öregemberé. Szopóreflexe ilyenkor a legerősebb, a szülőágyon megszoptatott kisbabát később már lebeszélni sem lehet majd az anyatejről. Ez az első óra, amit aranyórának is hívnak, az emberi élet hormonálisan is megismételhetetlen pillanata. A természet arra adott itt nekünk lehetőséget, hogy baba és mama végérvényesen egymásba szeressenek.
A korai kötődés
A szakirodalom ezt a jelenséget hívja imprintingnek, azaz bevésődésnek. Ez az egyetlen „pillanat” arra szolgál, hogy előhívja a belénk kódolt viselkedést és a kötődés kialakulását, különösen az állatvilágban. Gondoljunk csak a híres etológus, Konrad Lorenz kiskacsáira: ha egy seprűnyelet láttak meg azután, hogy kibújtak a tojásból, akkor azt kezdték el követni… Az emberi kötődés ennél természetesen bonyolultabb jelenség. Az embergyerek ugyanis önmagában életképtelen, egyetlen esélye van a túlélésre, ha hozzá tud kapcsolódni valakihez, aki nála érettebb korú. Ez a valaki többnyire az édesanya, de lehet más is – az édesapa, nagytestvér, nagymama, rokon vagy örökbefogadó szülő. A köztük lévő kapcsolat, a kötődés pedig nem egyetlen pillanat műve, inkább a gondoskodás „következménye”.
– John Bowlby angol orvos volt az, aki a múlt század közepén kutatni kezdte a kötődés jelenségét – magyarázza Molnár Judit Eszter pszichológus. – A második világháború után ugyanis nagyon sok gyerek maradt árván. Az ő érzelmi sérüléseik, nehézségeik miatt vetődött fel, mit is jelent a szülő-gyerek kapcsolat, a közöttük kialakuló kötődés. A tudós megfigyelte, hogyan reagál egy gyermek, ha elválasztják attól a személytől, aki fontos számára. Azt tapasztalta, hogy ezek a gyerekek először kétségbeestek, dühösen tiltakoztak, majd ha az elkülönítés továbbra is fennállt, akkor depresszív hangulatba kerültek, végül pedig teljes közönybe süllyedtek. Bowlby elmélete szerint a gyermek úgy születik, hogy mindenféle módon, a sírásával, a mosolyával, megkapaszkodási vágyával keresi a kapcsolatot. De legalább ennyire fontos az anya (vagy más gondozó) válaszreakciója is, hiszen a kötődés kétoldalú. Érdekes, hogy ez az elmélet akkor bontakozott ki igazán, amikor a gyermeknevelésben felbukkant az „elkényeztetés” kérdése: a kisbabát nem szabad folyton ölben tartani, mert „nagyon anyás lesz”, vagy mert a „fejünkre fog nőni”. A hatvanas–hetvenes években a gyereknevelés célkitűzése az volt, hogy a gyermek minél hamarabb váljon önállóvá, és ezt az anya és a baba gyakori elkülönítésének útján vélte elérhetőnek. Ma már tudjuk, hogy ez tévedés.
A biztonság mindent jelent
A kutatások azonban hamar kiderítették, az elkülönítéssel, a kisbaba eltávolításával ártunk. Hiszen az állandó testi kontaktus, a melegség, az ölelés a csecsemő egyik legelemibb szükséglete. Már Jane Goodall, az angol etológus, akit befogadott egy csimpánzközösség, megfigyelte, hogy mi lesz azokkal a kölykökkel, amelyek kötődési nehézségekkel küzdenek. Ahol azt látta, hogy az anya nehezen fogadja el az újszülöttjét, ott menthetetlenül elsorvadt a kapcsolat és aztán maga az élet is. Kötődés nélkül ugyanis sem a csimpánzkölyök, sem az embergyerek nem maradhat életben. Mindez korai élményeink nyomán alakul ki, s ennek kulcsmotívuma, hogy mennyire éltük át ebben az időszakban a biztonságot. Ez azt is jelenti egyben, hogy a kötődés létrejötte egy folyamat, amibe „belefér” ha egyszer-kétszer szülőként helytelenül cselekszünk, és a nehézségek is ép lélekkel túlélhetők, mert az érzelmi biztonság az idő múlásával a folyamatos megerősítés nyomán már kialakult, sőt szüntelenül növekszik.
Ha sérül a kötődés
Ezt a biztonságot azonban nem mindenki kapja meg gyerekkorában, ami kötődési problémákhoz vezet. Számos vizsgálat is alátámasztja ezt, valamennyiből kiderül, hogy minden, az anyjától a kísérletben átmenetileg elválasztott csecsemő szorong, és erős stresszként éli meg a helyzetet. Ám az ép kötődési mintával rendelkezők hamar megnyugszanak, könnyen lecsendesíthetőek, míg az érzelmileg kisebb biztonságot megélőknél állandósul a stressz, nehezen nyugszanak meg, még anyjuk újra felbukkanása is csak hosszú idő után oldja bennük a kialakult feszültséget.
– A kutatásokból is látszik, hogy a kötődés egy stratégia, egyfajta szabályozórendszer, ami többek között a stressz kezelésében segít minket – magyarázza a pszichológus. – Ha olyan édesanyának próbálok segíteni, aki súlyos terheket cipel, akkor mindig felvetődik a kérdés, mire is van szüksége egy csecsemőnek. És azt kell mondanom, hogy amire igazán szüksége van, az nagyon „kevés”. És itt megint csak érdemes visszatérni Jane Goodall munkásságához, aki már a hatvanas években megfigyelte, mi is kell egy csimpánzkölyök egészséges felnövekedéséhez. Mindössze három dologról van szó: folyamatos testi kontaktus, személyi állandóság és annak a lehetősége, hogy a kölyök mindig követhesse saját belső ritmusát, azaz ehessen, ihasson, alhasson, melegedhessen akkor, amikor erre szüksége van.
Szorosabban kötődő bátrabb felfedező
– A kötődési mintázatunk annak megfelelően alakul ki csimpánznál, embernél egyaránt, hogy életünk korai szakaszában a fent leírt, alapvető szükségleteinket milyen módon elégítették ki. Ezek az élményeink határozzák meg, hogyan indulunk kifelé a világba, hogyan fordulunk mások felé, mit kezdünk az újjal és a változásokkal. Minél biztonságosabb kötődési mintázattal rendelkezünk, annál kevésbé tartjuk majd félelmetesnek életünk folyamatos változásait, annál inkább hiszünk kapcsolataink megtartó erejében. A legújabb kutatásokban azt találták, hogyha az embergyerek féléves koráig megtalálja azt a gondozót, aki ezeket az elemi szükségleteit kielégíti, akkor még nem következik be nagy lélektani törés. Egyéves korunk körül azonban már mindannyian rendelkezünk azzal a kötődési mintázattal, ami egész életünkben elkísér bennünket. Az sajnos nem igaz, hogy ezt át lehet írni. De az mindenképpen reményt jelenthet, hogy a félresiklott kötődési stratégia is finomodhat későbbi életünk során – biztat a szakember. – Mert az is hat, ami később történik. Emberi találkozásokra egész életünk lehetőséget kínál. Az az anya, örökbefogadó szülő, aki a Goodall-féle elemi hármast tiszteletben tartja, mindig számíthat pozitív változásra!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
