Ugyanis ha leteszi az ember, rögtön nyekeregni kezd. Ebből következik, hogy amikor otthon vagyok, Jancsit általában a karomban tartom. Úgyhogy ha Jancsinak kéne engem egy szóval jellemeznie (és hasonló hajlama volna a rossz szójátékok gyártására, mint nekem), azt mondhatná, hogy én vagyok az ő karbantartója. Misinek ugyanakkor, ha már a rossz szójátékoknál tartunk, az utánfutója vagyok. És azt, hogy ugyanakkor, szó szerint kell érteni, tehát Jancsi karbantartásával egy időben. A kisebbik gyerek a karomban, miközben a nagyobbik után futkosok, ezzel azt hiszem, össze is foglaltam az apukaság lényegét. Rossz szóvicceket egyébként Misi is szokott sütögetni, annyi mentsége van, hogy ő ezt általában akaratán kívül teszi.
– Juj, megütöttem a lábam! – mondja például.
– Hol ütötted meg? – kérdezem, hogy tudjam, hova kell puszit adni.
– Itt – mondja, és az asztal alá mutat, ahol a baleset történt.
Ilyenfajta humormorzsái rendszeresen vannak Misinek, de ezek persze nem tudatosak. Ha direkt akar viccelni, akkor túl sokat lapoz. Valamiért ezt nagyon viccesnek találja. Ő szokott lapozni, amikor mesét olvasunk, és párszor előfordult, hogy két vagy három lap véletlenül összeragadt, ilyenkor figyelmeztettem, hogy túl sokat lapozott. Azóta direkt összefogja a lapok csücskét, mikor eljön a lapozás ideje, és az olyan ember mosolyával, aki tudja, hogy ellenállhatatlanul humoros, amit csinál, de igyekszik a nevetését szerénységből visszatartani, azt mondja:
– Juj, túl sokat lapoztam!
Aztán mégiscsak kibuggyan belőle a nevetés, és szívből hahotázni kezd. Csak ő tudja, hogy mi olyan vicces ebben. Ha humorának egyik alapköve a túlzás, a másik a rombolás. Kedvenc vicce, hogy komoly, koncentrált munkával fölépít egy tízdarabos, különböző méretű elemekből álló tornyot, majd amikor az építmény elkészült, megkeresi a gyerekszobában föllelhető legnagyobb gumilabdát, és tiszta erőből nekidobja a toronynak. Ördögien kacag ezen aztán. Misi humora tehát ilyen. Be kell látnom, hogy a lelke mélyén inkább a fizikai humor, a fenékre esős komédia híve, mint a kifinomult nyelvi humoré. Ami, azt hiszem, két és fél éves korban még megbocsátható. Jancsinak eddig nem igazán volt humora, vagy legalábbis kifelé nem adta jelét ennek. Kezdetben kifejezetten a méltatlankodás jellemezte őt. Volt szerencsém jelen lenni megszületésének pillanatában, nem szeretek olyat mondani, hogy „sosem felejtem el”, mert az ember sokkal feledékenyebb, mint hiszi, vagy az idő vasfoga kíméletlenebb, mint hajlandók volnánk észrevenni, de azt hiszem, sosem felejtem el azt a legörbült szájat és azt a világfájdalmas óbégatást, amit Jancsi földi létének második másodpercében produkált, miután egy másodperc alatt fölmérte, hogy kár volt kijönni a jó sötét melegből ide, a hideg fényre. Ráadásul az volt az érzésem, mintha személy szerint engem tett volna mindezért felelőssé. Ezután is, élete első heteiben a legjellemzőbb gesztusa a méltatlankodásé volt. Ha tüsszentettem egyet, vagy a feleségem más pozícióba helyezte, mint amiben addig volt, mondjuk pelenkázás céljából, Jancsi összerezzent, és méltatlankodva széttárta a karját. Hogy ez mi? Ezt mégis mire vélje most meg? Most viszont végre, az elmúlt napok fantasztikus, szülőboldogító fejleménye ez: Jancsi arcán megjelent a szociális mosoly. A méltatlankodást fölváltotta az érdeklődő nézegetés és a nevetgélés. Igazi ünnep ez a mi kis humorizáló családunkban. Misinek is van végre értő közönsége, akinek előadhatja az ujjal való szájberregtetést és egyéb humorszámait. És azt hiszem, egy apukának – különösen egy rossz szójátékok gyártására hajlamos apukának – sem képzelhető el nagyobb jutalom a sokhetes kitartásért, mint egy könnyen megnevettethető hallgatóság. Egy újszülött, akinek minden vicc új, és aki minden rossz szóviccen és ripacs pofavágáson boldogan, fülig érő szájjal mosolyog.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
