– Cicaaa! Cicaaa! – süvölt végig a jól ismert érdes-érzéki althang a szobán, majd a következő pillanatban beront egy kis kutyuska.
– Ő volna a Cica?!
– Miért ne? Az előző kutyám pedig Zsuzsi volt…
– …az azért mégiscsak jobban illett egy kutyalányhoz!
– Csakhogy ő is fiú volt! Mert ugye kell egy férfi a házban!
– Erre a célra megfelelne akár Robert De Niro is…
– …és vinném le őt naponta háromszor sétálni? Ugyan! Hangosan felkacag, én meg csak a szemét nézem megigézve. Csillognak, ragyognak, huncutkodnak, perzselnek. Régebben egyszer elmesélte élete egy döntő élményét, amikor elkeveredett egy bikaviadalra, és látta azt a pillanatot, ahogy a bika a halálos döfést kapta. Mindenhonnan patakzott már a vér belőle, de még állt a lábán, ám közben a szeme hirtelen meghalt. Kihunyt a fény belőle. Igen, az izmok, a reflexek még olykor egy darabig működnek, a szem hal meg először, a tekintet kopása jelzi az elmúlást. Azóta, mesélte, mindig a szemét figyelte a tükörben. Hogy csillog-e még? Hogy ott van-e még benne az a varázslatos fény, ami melenget, rémít, hat? Hát ott van. Talán tündöklőbben, mint valaha. A járása kicsit bicegősebb, a tartása kicsit töredezettebb, de a szeme tündöklésében még vulkanikus energiák lappanganak. Ami olykor akár szikrákat lövellve ki is törhet…
– Egész éjjel azon töprengtem, hogy mit tudnék még elmondani magának. Akkor kezdem a közepénél. Jó? Látja, hogy mi ez a kezemben?
| Névjegy • 1929-ben született Budapesten. • A nemzet színésze, kétszer kapott Kossuth- és Jászai Mari-díjat, a Magyar Köztársaság érdemes és kiváló művésze, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. • A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után a Madách Színház tagja lett. • Pályája elején Dávid Irén néven játszott. • Több mint száz színházi darabban szerepelt, prózai és zenés előadásokban, tragédiákban és vígjátékokban egyaránt, felejthetetlen alakítást nyújtott többek között a Kurázsi mama, a Kaukázusi krétakör, az Irma, te édes és a Hello, Dolly című darabokban. • Főbb filmszerepei: Légy jó mindhalálig, Mit csinált a feleséged 3-tól 5-ig?, Iszony, Az oroszlán ugrani készül. • Háromszor volt férjnél. |
– Egy akasztó…
– Fogas… – mér végig lesújtóan. – Most ilyen vagyok, mint ez. Más kopáran születik, és egy életen keresztül díszíti, ékesíti, rakosgatja tele magát. Én úgy születtem, mint egy gyönyörű karácsonyfa. Díszekkel, gyertyákkal, csillagszórókkal. Volt egy gyönyörű anyám… Olyan gyönyörű nőt azóta sem láttam. Mosónő volt, a két csodálatos bátyámnak a házak udvarán kellett énekelniük, hogy meg tudjunk élni. Ez keretezi az életemet. Gazdasági válságban születtem, és gazdasági válságban megyek el innen!
– Ugyan! Miből gondolja, hogy negyven év múlva is gazdasági válság lesz, amikor majd erre esetleg sor kerül? Jós vagy közgazdász?
– Beszél nekem bolondságokat! A napokban végrendelkeztem is. Benne vagyok a korban, fel kell készülni arra, hogy bármikor elmehet az ember. Egész életemben rumli meg rendetlenség volt körülöttem, szeretném, ha rend lenne legalább, amikor majd távozom. Régen mindig kérdezték, hogy „na, most mire, milyen feladatra készül a művésznő?”. Most meg tudom mondani: a halálra! Csak még előtte szeretnék valami patáliát csapni. Ordítani, kiabálni, csapkodni, toporzékolni, mert ezt a cudar világot nem szabad békében, csendben itt hagyni. Úrinősen kislisszolni belőle!
– Egy szavát sem hiszem, művésznő! Aki éppen menni készül, az nem fogad be egy kiskutyát.
– Azért nem akartam teknősbékát, mert az elélhet akár kétszáz évet is!
Huncutul mosolyog. Óriási, a világra rácsodálkozó gyerek ilyenkor. Felfelé húzódó szája, kíváncsian fürkésző szeme, kérdő fejtartása. Nyitottsága, svungja, talányossága. Máskor pedig ezeréves, mindent tudó, mindenen felülemelkedett démonikus lény. Kobold, boszorkány, tündér egyszerre. Élete szinte egyetlen hatalmas, tökéletesen végigvitt szerep: Psota Irén. A fergeteges, a szeszélyes, az imádni való, az eltéríthetetlen Psota, a színpad királynője. És a színpadon, filmen minden megnyilvánulásában vagy akár jelenlétével maga volt az élet. Mintha valójában ott élte volna az életét, és lett talán az utolsó megrázó tragika, az első és azóta sem felülmúlható, minden szerepében frenetikus komika. Szinte minden szerepet beteljesített. Súlyával, eredetiségével, szenvedélyével – Dollyt, Irmát, Elektrát, Yermát, Margaridát, Gertrudot, Kattrint, a néma lányt. Rányomta a bélyegét minden alakításra, minden előadásra, akár főszereplőként volt jelen, akár epizodistaként.
– Nem is hiányzik a színpad? Több mint fél évszázadon keresztül volt folyamatosan jelen, ragyogta be estéről estére…
– Nem. A 80. születésnapom után… Az nagyon szép és megrázó ünnep volt. A végén odajött hozzám Törőcsik Mari, hogy megöleljen. Én ott voltam Madách Színház Tolnai Termének emelvényén, ő a nézőtérről jött. Én próbáltam lelépni hozzá, ő próbált fellépni hozzám, és egyikünknek sem sikerült. Sok volt már az az akárhány centi magas dobogó. Hogy ne bukjunk el, egymásba kapaszkodtunk, és egészen összegabalyodtunk. Egyszerre volt szép és komikus, felemelő, és fájdalmas a helyzet. Talán kicsit foglalata is az életünknek. Nos, az az estem nem úgy sikerült, ahogyan akartam. Győzködtek, megdicsértek, de én tudom, hogy nem voltam igazán jó. Viszont utána volt még egy estem, és az annyira jól alakult, annyira sikerült mindent kiadni magamból, hogy a végén úgy éreztem, hogy „na, ezzel abba is kell hagynom!”. Elég volt.
– Hogy él? Mit csinál?
– Sokat foglalkozom a kutyával. Én már megtanultam pacsit adni, és „szépen kérni”, ő persze semmit. Nem csoda, hogy ilyen kövér, mert folyton kényeztetem. Nézek természetfilmeket. Imádom ezeket, csak akkor kapcsolok el, amikor az egyik állat megtámadja a másikat. Brrrrrrrr… Irtózom az erőszaktól… Akkor inkább keresek valami szép filmet. Aztán olvasok, rendezgetem a könyveimet, az erkélyen etetem a galambjaimat… Van egy kedvenc párom. Mindig együtt jönnek, csipegetnek, egymáshoz bújnak, turbékolnak, aztán szerintem szeretkeznek is – de ezt nem tőlem tudja! –, és repülnek tovább… Én is repülni szerettem. Szárnyalni a fellegekben…
– Folyton repült, folyton szárnyalt! Olyan magasságokban, ahol már nagyon ritka a levegő…
– Mégsem jutottam fel az égig!
– De…
– Nem, nem jutottam addig, ameddig szerettem volna. Ezzel muszáj szembesülni… Ma pedig már csak totyogni tudok, emelkedni képtelen lettem. Szárnyaszegett vagyok. Mint ez a fogas. Csupasz váz. Nem hordok ékszereket, nem sminkelek, a kendő sincs a fejemen, pedig azt nagyon szerettem. Ugyanígy nincsenek vágyaim, illúzióim. Csak az emlékek kavarognak bennem. Nyolcvanvalahány év történései, sikerei, bukásai, reményei és csalódásai. Teljesen tele vagyok velük, egy fikarcnyi hely sincs már, hogy bármi új még beférjen. Azok jönnek elő rendben álmaimban, gondolataimban.
A falon, a könyvek mellett egy elsárgult fénykép. Egy csitri mosolyog. A gépbe? Az örökkévalóságnak? Igen, ez a csitri csak ő lehet. Bámulom: ő már akkor mindent tudott, mindent sejtett, mindent megérzett? Tragédiákat, sorscsapásokat, magányra ítéltetettséget? És mindezek dacára akkor benne volt ez a mindent beragyogó életszerelem, amelyet soha nem a beteljesedettség, hanem mindig a vágyak, érdeklődések, kíváncsiságok, kalandok végtelensége táplált.
– Zavarja az egyedüllét?
– Én már nem igénylek senkit. Itt a kiskutyám…
– Mit gondol, ön választotta a magányt, vagy a magány önt?
– Volt három házasságom, és volt tizenhárom csodálatos hónapom. Egyszer volt, hol nem volt… Állandó mámor, gyönyör, szárnyalás. Akkor megérintett valami a végtelenségből, örökkévalóságból. Az első pillanattól sejtettem, hogy túl szép ahhoz, hogy sokáig tarthasson, túl tiszta, hogy a reális világ meg ne ölje. A kapcsolatot valóban elpusztították, akit teljességgel szerettem, börtönbe csukták, és a hosszú elszakítottság megölte a konkrét szerelmet, de az érzés azóta is itt él bennem. A többiek mind elhagytak. Gyermekem nem lehetett, én pedig alkatilag valószínűleg nem voltam alkalmas hosszabb együttélésre. Sok voltam. Egész életemen végigkísért a lidérc, hogy sok vagyok. A szeretetemben, a szeretetigényemben, az elvárásaimban, a megfelelési kényszereimben, sok vagyok szavaimmal és hallgatásaimmal. Szerintem hagyjuk is most abba a beszélgetést…
– De miért, könyörgöm?
– Nehogy sok legyek…
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
