„Mikor iskolába ment, már folyékonyan tudott olvasni, és ezért »nem tudott« szótagolni. Mivel »nem tudott« szótagolni, ezért az olvasása »elégtelen« volt. A másik: csúnyán írt, pacázott. Olvasásért és írásért egyforma megrovásban részesült. Ez jutott most eszembe, amikor a kis unokámmal kínlódunk. Ő nagyon jól számol, egyébként egy szórakozott professzor, a maga nagyon érdeklődő, szerintem nagyon tehetséges álomvilágában él, és csak arra figyel, ami érdekli, de arra nagyon. Egy olyan – eddig önkormányzati – iskolába jár, ami azt hirdeti magáról, hogy a »tehetségek«, a tehetséggondozás iskolája. Nos: vele csak baj van. Ha össze kell adni (le kell írni, hogy mennyi) 1 meg 2 meg 3, ő odaírja, hogy 6. Mert csak ránéz, és tudja. De ez nem jó, nem elfogadható. Egyes. A részlépéseket is oda kell írni. Ezért matematikából is 73 százalékos. (Amiből szerintem 140.) A tanítónő azt mondja, ő nem tehet kivételt. Azt is panaszolja, hogy a gyerek lusta. Lassú, elmereng feladatmegoldás közben. Máskor meg túl gyors. Még végig se mondta a tanító a kérdést, ő már jelentkezik az eredménnyel. Kérdeztem: és nem jó, amit mond? A válasz: jó, jó, de így csak »véletlenül« lehet jó. Tényleg ez a helyes álláspont? Mindenkit »egyformán« kell megítélni és leosztályozni ebben az értelemben?”
Tehetség
Természetesen nem. Kitűnő magyar tanítók írtak nagyszerű cikkeket, könyveket a differenciálásról, ennek módszereiről és hasznáról. Mondhatnám: csak kivétel van. Igazából csak egyéni teljesítmény van, és ennek csak egyéni megítélése a jogos. Csak ez a szemléletmód szolgálja a gyerek – és a társadalom egybeeső – érdekét! A régi példára visszatérve, ha valaki már folyékonyan olvas, szükségtelen és értelmetlen azt követelni tőle, hogy olvasson szótagolva. A szótagolás ezen a fokon éppen a folyékony olvasáshoz, az egybeolvasáshoz kellett, hogy elvezessen. Tehát már 80 évvel ezelőtt is tévedés volt azt állítani, hogy mivel nem tud szótagolni a kis elsős, ezért nem tud olvasni… Ami pedig a csúnya írást és a pacázást illeti: jól ismerjük azokat az alternatív írástanítási módszereket, amelyek nem az absztrakt betűformából indulnak ki – „ezt tanuld meg, ezt jegyezd meg, és aztán próbáld leírni” –, hanem a gyerek cselekvéséből haladnak a betűformák felé, a gyerek a saját „rajzain” tanul meg olvasni. De mielőtt még ezekhez a rajzos formákhoz eljutna, bőven folyatott festékkel éppenséggel pacázik a vízbe mártott papírlapon. Élvezi a nyomhagyás örömét, a telített színeket, amint összefolynak, és új színeket alakítanak ki… Ha pedig manapság egy gyerek „rávágja”, hogy egy meg kettő meg három az hat, ha ő egy kis elsős, akkor ebből nyilvánvaló, hogy ő tud számolni, hogy jól számol, és tévedés rajta megkövetelni azokat a részlépéseket ezen az elemi fokon is, amire neki már nincs szüksége.
Az sem igaz, tudjuk a mindennapi tapasztalatból, hogy a gyerekek ne tudnák megérteni azt, hogy közülük az egyik ebben jobb, a másik valami másban, és hogy nem kell mindenkinek mindent ugyanúgy csinálnia. Ez csak azon múlik, hogy a tanító hogyan fogja fel a differenciálás kérdését. Az eltérő képességek megítélését. Láttunk magyar iskolákban olyan gyakorlatot, ahol a differenciálást úgy fogták föl, hogy a „jók” az ablaknál levő padsorban ülnek, a „rosszak” az ajtó felől, a közepesek középen. Ez természetesen nem differenciálás, még akkor sem, ha tantárgytól függően cserélgetjük a gyerekek helyeit. Az viszont igen, amikor az olvasmányt, amivel dolgozni fogunk, ötféle változatban tesszük fel a mágneses táblára, a nagyon rövid nagybetűstől a nagyon hosszú kisbetűsig. És a gyerekek odamennek a táblához mágneses „névjegyeikkel”, és ahhoz az olvasmányformához teszik a nevüket, amivel majd ők akarnak dolgozni. Vagyis maguk differenciálják magukat. Hogy esetleg tévednek? Semmi baj. Legközelebb vagy a harmadik alkalommal már kevesebbet, kisebbet fognak tévedni… És ugyanez áll minden másra is, természetesen a matematikára is. Igen, a tehetséges gyerekek gyakran „szórakozott professzorok”, álomvilágban élnek, és csak arra figyelnek, ami érdekli őket, de arra nagyon. Pontosan, ahogy leírja. Ebből fakad „lusta”-ságuk is, lassúságuk is, illetve villanásszerű gyorsasággal felismerő intuíciójuk. Bármilyen hihetetlen, ezek mind értékes tulajdonságok, csak tudnunk kellene élni velük.
Presser Gábor címlapfotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted!
|
