Az apa szerepe

„Azokat a gyerekeket, akiknek ebben a szerencsében van részük, a következőkről lehet felismerni:
• Ők illeszkednek be a legjobban az óvodai csoportjukba.
• Szociális magatartásuk jelentősen fejlettebb, mint hasonló korú társaiké (kevésbé fontosak számukra az egyéni akciók, inkább a közös játékot részesítik előnyben).
• Másokkal szemben nyitottabbak, több szociális kapcsolatuk van, jól be tudnak illeszkedni közösségekbe, önzetlenebbül viselkednek.
• Képesek konfliktusokat szavakkal és nem tettlegesen vagy szidalmakkal megoldani.
• Magabiztosabbak.”

Apák

Peter Ballnik könyvéből idéztem, amit a Móra Könyvkiadó jelentetett meg. Címe: Apák kézikönyve. Alcíme: Útmutató a három évnél idősebb gyerekek neveléséhez. Ballnik osztrák pszichoterapeuta, aki sok évet töltött el már a gyerek-szülő praxisban tanácsadóként. (Ennek ellenére úgy vélem, hogy az alcím némileg félrevezető, mert meggyőződésem, hogy az apákra nemcsak a harmadik életév után van szükség, hanem a kezdet kezdetétől.) De mégis, nem jelentéktelen felismerésekhez vagy megerősítésekhez juthatnak azok az apák ebből a könyvecskéből, akik hajlamosak ilyesmit forgatni. Kezdve a féltékenység élményeitől (ez elsősorban a fiúgyerekekre vonatkozik) a „ha nagy leszek, hozzád megyek feleségül” örömén át addig a hídszerepig, amit a gyerek számára az apa jelent a külvilág felé. Megtudjuk, hogy a célok kitűzésében milyen szerepük lehet az apáknak, és meghökkentő információkhoz jutunk. (Például: az összes börtönviselt ember 85 százalékának nem volt jelen az apa gyerekkorában. – Vigyázat! Ez nem azt jelenti, hogy akinek nincs jelen az apa gyerekkorában, az netán ilyen százalékban börtönbe jutna, hanem azt, hogy a börtönviseltek jelentős része küzdött ezzel a hiánnyal gyerekkorában. Szerencsés esetben az anya és a tágabb környezet igenis, az apa pótlására is képes…) Természetesen az apákra is áll az, hogy nem kell „tökéletes” apának lenniük, bőven elég, ha csak „elég jó” apák. De a jelenlét fontos. Ahogy különösen fontos megalapozó jelentőségű például az apa-fiú kapcsolatban a büszkeség érzése az apában a fiát illetően. Ami elég, ha csak érzésként jelen van, már táplálja a kapcsolatot és növeli az önbizalmat!
Valamennyi együtt töltött idő persze kell, és kell az érzelmi kapcsolódás, a szeretet és a kölcsönös bizalom. Ezek vezetnek oda, hogy élvezetes lehet az együttes tevékenység, hogy apa és gyermeke oda tudnak figyelni egymásra, hogy az apa példaképpé válhat, hogy egyszerre tudja nyújtani a közelség és a megnyugtató távolságtartás élményét. Mindez pedig a gyerekben a lelkiismeret kialakulását serkenti, és jó kapcsolati mintákat ad. A könyv első fejezete megpróbálja megválaszolni az apákban felmerülő kérdéseket a fentieken túl is. Például: Mennyi velem töltött időre van szüksége a gyerekemnek? Hogyan változzam apaként a gyermek korával? A második fejezet a beszélgetés és az odafigyelés lehetőségeiről szól, és eljut egészen a néha bizony szükségessé váló vigasztalásig. Majd a kalandok lehetősége, az együttes játék, sport és mozgás, kikapcsolódás útjain és fejezetein keresztül jutunk el a tanulás és az iskola mindennapjaiig. Megtanulhatjuk megfejteni azt, hogy mit mond nekünk a gyerekünk a játék nyelvén, megtudhatjuk azt, hogy hogyan kell birkóznunk a gyerekünkkel, hogy hogyan jut el a gyerek a boldog kisgyerekkori homokozástól és vizezéstől a szabályjátékokig, és hogyan tudja elfogadni ezeknek a szabályait. Könyvecskénk nyelvezete kicsit száraz, kicsit merev, kicsit „tanító bácsis”. Persze azt is mondhatnám: nekünk, „fafejű” apáknak íródott. De mégiscsak elmagyarázza, hogy mit mondhatunk és hogyan gyerekeinknek, hogyan válaszoljunk a végtelenített kérdésekre, de azt is, hogy miért kell válaszolnunk rájuk, és ugyanakkor időnként hogyan menekülhetünk a kérdésáradatból, ha hirtelen elegünk lesz belőle. (Persze abban is tanácsot kapunk, hogy hol találhatunk válaszokat a gyermeki kérdésekre.) Fontos az is, amire az angol közmondás figyelmeztet az ismereteket, a világ megismerését illetően: „Egy apa jobb, mint száz tanár.”