A hír: Egy 74 éves anya, Shirley Anderson beperelte felnőtt gyermekeit, mert azok nem akarnak gondoskodni róla. Havi 750 dollár támogatást kért tőlük, ám a bíróság elutasította a kérelmet. Az öt gyermek szerint az asszony nem volt jó anya. A per alapját egy ritkán alkalmazott jogszabály adta, mely szerint a felnőtt korú gyermek felelős a szüleiért, amennyiben azok koruk, egészségi állapotuk vagy anyagi helyzetük miatt erre rászorulnak (hasonló megállapítást egyébként a magyar törvények is tartalmaznak).
Soma véleménye: Az első kérdés, ami fölmerült bennem: jogilag kötelezhető-e arra egy anya, aki megszülte a gyermekét, hogy föl is nevelje őt? Mint tudjuk: nem. Vannak, akik szülés után a kórházban hagyják gyermeküket, sokan pedig már várandósan úgy gondolják, hogy nem tudják vállalni a felnevelését, és vagy állami gondozásba adják, vagy nyílt örökbefogadással nevelőszülőkre bízzák. Tehát az egyedüli, amit a törvény tilt, az a másik testi épségének a kockáztatása, fizikai vagy lelki bántalmazása.
Éppen így van ez a másik oldalról nézve is: jogilag egyetlen egészséges felnőtt nagykorút sem köteleznek arra, hogy támogassa a szülőjét. Az, hogy valaki jó szülő, majd a szüleivel jól bánó gyermek legyen, nem a jog hatása alá tartozik, és véleményem szerint nem is tartozhat.
Elképzelem, mi lenne, ha hoznának egy olyan törvényt, hogy márpedig aki megszüli a gyermekét, nevelje is föl, különben… különben mi lesz? Börtönbe zárják? Újabb börtönlakó, aki ráadásul se így, se úgy nem neveli föl a gyermekét. Vagy pénzbüntetés? És ha épp azért nem neveli föl, mert szegény? Milyen lehet egy olyan kapcsolat, amit kötelező előírás alapján tartanak fönn az emberek?
Ugyanígy: milyen lehet egy olyan szülő-gyerek viszony, ahol a gyermek nem belső szükségletből érdeklődik a szülője sorsa iránt, hanem mert erre kötelezik? Véleményem szerint SEMMIT nem várhatunk el egymástól. Pontosabban akár el is várhatunk, de egyáltalán nem biztos, hogy ez pozitív irányban hat a kapcsolatra.
Valójában mindennek az alapja az, hogy van-e szeretet szülő és gyerek között, vagy nincs.
Persze a társadalmi kondicionálás is sokat számít, és biztos, hogy rengeteg kapcsolatot ez motivál most is. „Illik” a szüleinket látogatni, támogatni, érdeklődni utánuk. De ki az, aki a lelke mélyén erre vágyik? Ott belül szerintem pontosan érzi mindenki, hogy azért látogatta-e meg a gyermeke, mert hiányzik neki, vagy pedig azért, mert így ki van pipálva a gyermek lelkiismerete. „Jól van, letudtam a szüleimet, voltam náluk, adtam nekik pénzt.”
Az egyetlen, amit a szüleinktől biztosan kapunk: az életünk. Ez a legtöbb, amit adhattak. És cserébe semmi nem várható el. Optimális a hála (hisz így hálásak vagyunk a saját sorsunkért is, és ez nagyban megkönnyíti a saját életünket), de ez is csak belülről jöhet.
Vannak társadalmak, ahol a család összetartása még mindig a társadalmi kondicionálásnak köszönhető. Pár éve, amikor Marokkóban jártam, elmesélte az ottani idegenvezető, hogy itt még az a szokás, hogy három generáció együtt él. Ebből a sok emberből csupán néhány dolgozik, és az ő kötelességük eltartani a többieket is: kicsiket, öregeket, munkanélkülieket, betegeket. Oda még nem tört be az úgynevezett individualizáció, az egyén önmegvalósítási törekvése és autonómia iránti elköteleződése. De a mi kultúránkban ez már egyre kevésbé működik. Miközben mindannyian különféle csoportok (család, társadalom, munkahelyi, lakóhelyi, nemzeti közösség) részei vagyunk, egyre inkább kezdünk ráébredni arra, hogy önálló, autonóm emberek is vagyunk, akik a saját életüket szeretnék élni. És a tetteinket egyre kevésbé a különféle elvárásoknak való megfelelések irányítják, egyre többen vágynak és törekszenek arra, hogy a maguk urai legyenek, felfedezve és kibontva az egyéniségüket.
Egyetértek Bert Hellingerrel abban, hogy a gyereknek (a „kicsinek”) nem feladata, hogy megmondja a szülőnek, hogy mit hogyan tegyen, vagy kellett volna tennie. Viszont a szülő (a „nagy”) sem várhatja el a gyermekétől azt, hogy felelősséget vállaljon érte. Vagy kialakult a szeretet, és ez belülről, belső igényből működik, vagy megette a fene az egészet.
Khalil Gibran A próféta című könyvében így ír erről: „Gyermekeid nem a te gyermekeid. Nyílvesszők ők csupán, kiknek figyelheted röptét.”
Senki nem birtokolhat senkit sem. A szeretet nem birtokol, nem követel. „Csak” van. És ha van, az a legnagyobb támogatás.
„Mi választhatjuk meg, hogy meddig élünk”
Kell-e a gyerekeknek kötelező erkölcsoktatás?
Ha nem leszünk vegák, a lelketlen állattartást támogatjuk?
