Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt meghívtam az újságíró-iskolai osztályomba, hogy ő legyen a hallgatók interjúalanya, és Zsuzsa nagy hatást gyakorolt a kritikus csapatra. Nemcsak azért, mert remek előadó, hanem azért is, mert ugyanolyan meggyőző erővel beszélt a tudományos kutatásairól, mint amilyen iróniával-öniróniával a hétköznapjairól. „Tudós is, nő is, jól érzi magát a bőrében” – mondták sokan. Most, amikor néhány perc késéssel beviharzik a kávézóba – csinosan, energikusan, karcsú kabátban, lila sálban-kesztyűben –, nekem is az jut eszembe, hogy üdítő szabadságillat veszi körül, és nem érezheti magát rosszul a bőrében. E benyomás szüli az első kérdést.
– Ha osztályozni kellene a jelen állapotodat, hányast adnál?
– Ötöst – feleli némi töprengés után. – Ugyanis azt csinálom, amit szeretek. Elképesztő luxus! Közben tudom, hogy foglalkozhatnék olyasmivel is, aminek nagyobb a tekintélye vagy több pénzt hoz, de engem végtelenül izgat a munkám, mert változatos, és kielégíti a kíváncsiságomat.
– Tudomásom szerint egyetlen egyetemen sem vagy státuszban, mégis annyi a munkád, hogy nehezen tudtunk időpontot egyeztetni.
– Nem vagyok státuszban, mert nem a karrier érdekel. Tehát külső előadóként tanítottam-tanítok több budapesti és vidéki egyetemen, publikálok és előadásokat tartok itthon meg külföldön, közben folyamatosan kérnek fel kutatások szakmai vezetőjének. Nemrégiben részt vettem a Nők Lapja kutatását végző csapatban is. Tudtad? Nagyon érdekes volt számomra annak feltárása, hogy miért kedvelik oly sokan, és mi az a „nőklapjásság”. Ezt most nem taglalom, mert hosszú lenne, de azt szívesen elmondom, hogy a lapotok sok újság egyben: színes, tartalmas, mozgalmas, mint a világunk, családcentrikus, személyes, szóval „tök normális.” Egyébként pedig cikázom az országban – Palócföldtől a Dunántúlig –, és hol iskolákban, hol orvosi rendelőkben, hol műhelyekben beszélgetek emberekkel. Különösen kedvelem, amikor egy gyárban kutathatom a szervezeti kommunikációt.
| Névjegy
• 1969-ben született Várpalotán. |
– És mi a haszna, ha elviszed a munkások véleményét a „fejhez”?
– Egy jó vezető sokat profitálhat a beszélgetések alapján készült tanulmányból. Megtudhatja, hogyan vélekedik a „nép” a szakmáról, a vezetésről, és megismerheti a javító szándékú javaslatokat meg kritikákat. Van, aki a lentről jövő javaslatokból egyet fogad el, van, aki huszonötöt, de az is előfordul, hogy e szembesülés teljesen átformálja a vezető gondolkodásmódját. Az is fontos, hogy „csarnoki nyelven” viszek híreket. Nem úgy, hogy „hatékony optimalizálással tudunk az újabb prioritásokra felkészülni…”, hanem úgy, ahogy egy értelmes munkás fogalmaz. Aki számára a jövőkép a jövő hét. Aki azt kérdezi: lesz-e munka, lesz-e pénz?
– És ha te kérdezed meg magadtól, hogy mondjuk, 2013 végén lesz-e munka, lesz-e pénz?
– Természetesen nincs válaszom. De közben tudom, hogy azok sem lehetnek biztosak abban, hogy az év végén is lesz munkájuk, akik státuszban vannak, és pillanatnyilag biztonságban érzik magukat. Tapasztalatom szerint csak a változás biztos.
– Ez a magánéletre is igaz?
– Hogyne! Magunk is változunk, a kapcsolatunk is, minden házasságban vannak könnyebb és nehezebb időszakok. Ráadásul a korábbi évszázadokban nem is élhettek olyan sokáig együtt a párok, mint ma, általában tizenvalahány esztendeig tartott egy házasság. Jött a török, a tatár, a járványok, a gyermekágyi láz… Azt a huszadik és huszonegyedik században kell megtanulnunk, hogy miként lehet jól együtt élni évtizedeken át egy meglehetősen nehéz világban.
– Úgy tudom, nagyon fiatalon mentél férjhez, és nem váltottál.
– Huszonhárom éve élek a kutatófizikus férjemmel – nemcsak házasságban, de erős szövetségben is –, aki éppúgy szereti a munkáját, mint én. Mivel a boldogságról keveset tudunk, úgy szoktam fogalmazni, hogy elégedett vagyok a házasságomban, és néha boldog… Nekünk nagyon jót tett, hogy öt évet tölthettünk Németországban. Együtt fedeztük fel az ismeretlen világot, összekapaszkodtunk az új környezetben, ő egyetemen tanított-kutatott, én neveltem a gyerekeinket, közben írtam a pletykáról szóló könyvet is. Ami nem volt egyszerű, hiszen a német óvodába fél kilencre viszed a gyereked, és fél tizenkettőre érte mész. Délelőttönként két és fél órám volt arra, hogy „alkossak-tomboljak”…
– Az öt év külföld nem szakított ki benneteket az itthoni közegből?
– Dehogy! Egy nyári hazajövetelünkkor nagy bátran még Csányi Vilmost is felkerestem a pletyka témámmal, aki azt mondta, hogy nem fogom megúszni egy tanulmánnyal, ebből könyv lesz. Egyébként a nagy baráti körünk is megmaradt, akikkel mindig együtt nyaralunk. Régebben vízitúráztunk, mostanában – kicsit ellustulva – a horvát tengerpartra megyünk. Ezt is vízitúrának becézzük, ami abból áll, hogy tíz (!) család visz egyetlen gumicsónakot… A társaságunk azt is jól példázza, hogy egy közösség sokat segít(het) a magánéleti bajokban, krízisekben. Előfordult, hogy én tartottam egy barátunkban a lelket, hogy várj még, légy türelmes, ne válj el rögtön! Néha persze jobb egy sikeres válás, mint egy kudarcos együtt maradás, de az azért elgondolkodtató, hogy egy tanár barátnőm tán öt évvel ezelőtt közölte, hogy megvan az első százszázalékosan „csonka” osztálya. Amelyben egyetlen olyan gyerek sincs, aki klasszikus, teljes családban él! Egyébként nekem még soha nem jutott eszembe a válás, de az velem is megesett, megesik, hogy úgy érzem, rögtön felrobbanok.
– Mikor robbansz?
– Mondjuk akkor, amikor parázs viták izzanak fel olyan „alapvető” kérdéseken, hogy mennyi csokoládét adhatunk a legkisebbünknek – egyszer én, máskor a férjem engedékenyebb, szóval a következetesség szobrai vagyunk –, vagy mit nézhet meg a televízióban. Amúgy a hatéves Csillánk nagy huncut, hiszen négy felnőtt neveli, és úgy fogadja a család hódolatát, mint egy fáraónő… Erről azért beszélek szívesen, mert nem akarok tökéletesnek látszani. A világ és az emberi kapcsolatrendszer nagyon bonyolult, de gyakran úgy teszünk, mintha nem lenne az, továbbá azt hazudjuk egymásnak, hogy minden tökéletes, mert azt hisszük, így helyes. Pedig nincs szükség tökéletességre! Például egy barátom mesélte, hogy karácsonykor nagyon elfáradtak a feleségével, tehát nem főztek, hanem rendeltek káposztát, és bejglit is készen vettek. Hideglelést kapsz a karácsonyi rendeléstől? Lehet. De közben egyikük sem gyúrt tésztát hajnali háromkor, és közben nem gyűlölte holtfáradtan a családját… Szóval szabad eltérni a szabályostól. Ha meg tudod fizetni, nem bűn „takinénivel” takaríttatni, és a mosogatógép is fontos családtag. Én kéthetente megengedem magamnak a takinénit, pedig nincs kocsim, csak a férjem jár autóval, nem lakunk Budán…
– És a gyerekeid?
– Különös kaland, ha az ember egy huszonkét, egy tizennyolc és egy hatéves gyerek szülője. Gondold csak el, a legnagyobb és a legkisebb között tizenhat év a korkülönbség! Amikor kiderült, hogy harmadszor is várandós vagyok, egy barátom azt mondta, hogy „hú, meglepődtem a híren”! Mire én azt feleltem, „Peti, én is…”
– Aki rád néz, nem hiszi el, hogy huszonkét éves nagylányod van, de az természetes manapság, hogy negyvennégy évesen egy hatesztendős gyerek édesanyja vagy.
– Pedig néhány évtizeddel ezelőtt a kortársaim már nagymamakorúnak számítottak! Elisabeth Taylor harminckilenc évesen lett nagymama, miközben ma jó néhány negyvenes ismerősöm még gyereket szeretne. Hatalmas változás rövid idő alatt! Sokféle út van, mindenki maga dönt, én mindenesetre élvezem, hogy van már két majdnem felnőtt gyerekünk. Zsófi egyetemre jár, és mindig élmény számomra, ha vele és a barátaival beszélgetek. Imádom az Y és Z generációt, szeretem, hogy frappánsan, egyenesen, szellemesen fogalmaznak. Szóval tanulok a nagylányomtól és a tizennyolc éves Miklós fiamtól is – akit felvettek egy nemzetközi iskolába, ösztöndíjat szerzett magának –, remélhetőleg ők is tőlem. Bár azt sem tagadom, hogy hiába tanultam pszichológiát, hiába doktoráltam szociálpszichológiából, a kamaszodásuk éppúgy megviselt, mint bárki mást. Nincs recept arra, hogy miként bánj a kamaszokkal!
– Folyamatosan mosolyogsz, amíg a családodról mesélsz. Hogy viseled a kollektív rosszkedvet?
– Nem akarom beereszteni az életembe, és nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a jóra azt mondják, hogy nem rossz. Szóval határozottan képviselem a magam szakmájával – a kommunikációval – azt a vitathatatlanul optimista szemléletet, ami a sajátom. Ha nekem ízlik egy tea vagy egy torta, akkor lelkesedem, ha valakinek szép a ruhája vagy a gyereke, akkor szóvá teszem. Azt gondolom, hogy kötelességem belelőni a jót a kommunikációs térbe. Olyan ez, mintha elültetnék egy rózsabokrot egy hatalmas, gazos mezőn. Tudom, erre azt mondja a generációm sok képviselője, hogy ez nem más, mint a béna amerikai pozitív gondolkodás, mire én azt felelem, nincs más út. Ha módom van rá, tanítom is ezt a szemléletet, és gyakran tapasztalom, hogy a mai huszonévesek vevők rá. Szóval van remény.
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
