Kedves Lilla! Sokáig a mennyekben éreztem magam. Jó volt megérinteni, simogatni, masszírozni, cirógatni, érezni a közelségét, ahogy az energia áramlik a kezemből belé. Láttam, ahogy még az auránk is eggyéolvad, a szívverésünk is szinkronizálódik. Egyik hétvégén aztán bemutatott a fiának, aki közömbösen vette tudomásul az édesanyja boldogságát, sajnos évekkel ezelőtt megromlott kapcsolatuk. Lánya, Julika viszont a barátjával együtt kedvesen fogadott. Összeházasodtunk. A nyugdíjazásunkkor közösen – pontosabban a hetvenöt százalék az övé – vettünk egy kis vidéki házat a lánya közelében. Én sokat segédkeztem mindkét otthonban, fúrtam, faragtam. A kertben is rengeteget ténykedek, imádom a természetet. Cirka három év múltával azonban valami megváltozott. A párom egyszer csak nem fogadta már jól az öleléseket. Ilyen lehet a kígyómarás. Elmaradtak reggeli kávézások a teraszon, nem volt többé ölbeláb, csendes beszélgetések. Már csak az unokái léteztek számára, engem durván elutasított, hiába kedveskedtem neki. Belebetegedtem, de szerencsére kilábaltam a rákból. Egyik nap aztán elküldött: „Menj el, de tüstént, mert különben megmérgezem az eljövendő napjaidat!” Mi történhetett? Nem értem, és nem tudom elfogadni. Ő Pestre akar költözni a lánya családjával, eladni a házat, de én nem szeretném itthagyni az elmúlt boldogságot. Vajon még remélhetek?
Kedves András!
Szomorúan olvastam a sorait. Egy filmet idézett fel bennem, a címe: Amit még tudni akarsz a szexről (Hope Springs). Egy hatvanas házaspárról szól, akiknek életéből az évek során kikopott az intimitás, az érintés. Az asszony egyik reggel arra ébred: nem bírja így tovább! Elvonszolja férjét párterapeutához, ahol nagy nehezen megnyílnak egymás előtt, és hirtelen újra beragyogja életüket a napfény… Sajnos úgy érzem, az önök esetében erre már nincs remény. Ez az asszony más, mint amilyennek ön néhány évvel ezelőtt képzelte. Sokkal egyszerűbb, bizonyos szempontból keményebb. Valószínűleg önt elvakította a szerelem. Azt írja, hogy azelőtt egy iszákos, erőszakos férfival élt együtt, tőle születtek a gyerekei. Számára nyilván ez az érzéketlen macsó jelentette az igazi férfit, és talán jólesett az ölbeláb, a simogatás egy ideig, de aztán már nem tudott önre férfiként felnézni. Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Ráadásul ezt az egyszerű lelket teljesen kielégítik a hagyományos női szerepek: a gondoskodás, a gyereknevelés, a házimunka. Semmi meditálás, önmegvalósítás… Mihelyst meghallotta az övéi hívó szavát, egyszerre terhes lett neki az ön rajongása, szerelmes „követelődzése”. Meg kell értenie, hogy nem ez az asszony az ön másik fele. Ebben a házban már csak zavar, és hovatovább nem lelki, hanem jogi segítségre szorul. Julikának „cselédre” és nagymamára van szüksége, együtt szeretnének elköltözni az édesanyjával – ahhoz pedig kellene a ház ára. Szerintem jobban tenné, ha minél előbb kivenné a részét a közösből, és önálló életet kezdene. Ne engedje magát megbetegíteni! Álljon a sarkára!
 Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |
