Korpás Krisztina, Till Atilla felesége

– Tillában nagyon érdekesen vegyül a koncentráltság és a figyelmetlenség. Képes kiesni helyzetekből, ha azok nem kötik le. Viszont ha valami érdekli, akkor az nagyon.

– Ilyesmire általában a gyerekek képesek, míg „le nem nevelik” őket róla.
– Megmondják nekik, hogy nem kék az elefánt, ne bámuljanak ki az ablakon… Ezért kerestem olyan iskolát a mieinknek, ahol nem ez a nevelési irány.

– Mekkorák?
– Andor, a legnagyobb tizenöt lesz nyáron, most felvételizik a gimnáziumba. Simon tizenkettő lesz nyáron, Félix, a kicsi, négyéves.

– Egy kicsit emlékszem Tillára, akkorról, amikor még nem volt házas. Nagyjából ugyanazokra a helyekre jártunk „boldogult ifjúkorunkban”. Rettentő kedves srác volt, de nem tűnt a lányos anyák álmának.
– Nem is tudom, miért mentem hozzá. Életem legjobb döntése volt, de fogalmam sincs, miért hoztam meg.

– Mit csináltál akkoriban?
– A TV3-ban voltam szerkesztő, adásrendező. Nagyon szerettem. Élő adást rendezni olyan folyamatos pillanatról pillanatra változó döntéshelyzet, olyan élvezetes felelősség, mintha pilóta lennél.

– Ott találkoztatok?
– Igen. Műsorkazettákat hozott. Már előtte is néztem, milyen helyes ez a fiú a képernyőn. Tetszett, mert furcsa volt, formabontó, más, mint a többiek.

– Ő nem tartott tőled? Mégiscsak egy bennfentes, szép adásrendező, meg az ismeretlen, bohém külsős…
– Olyan másnapos volt, hogy semmitől sem félt. Ez volt a bulizós korszakának jótékony hatása – oda mert jönni hozzám. Megkérdezte, elmennék-e vele este egy koncertre.

– Elmentél?
– Dehogy, azt mondtam, szó sem lehet róla. Aztán pár nap múlva felhívott, és nagyon gyorsan összeköltöztünk.

– Már nem tévézel?
– Háromgyerekes anya vagyok, otthon. Nem is olyan régen mertem bevallani magamnak, hogy ez nekem jó. Nagyon.

– Tehát nem rettegsz a sivár jövőtől?
– Nem, mert most is minden működik.

– Azt mondtad, fogalmad sincs, miért mentél hozzá.
– De nem panaszként!

– Mit szóltak a szüleitek?
– Képzeld, mindenki örült! Azt értem, hogy az ő szülei miért: jó, mostantól kezdve te vigyázol rá. De még az anyám is azonnal megszerette.

– Mikor dőlt el, hogy összeházasodtok?
– Arra pontosan emlékszem. Megkérdezte: tényleg azt gondoljuk, hogy jön jobb? És nem gondoltuk.

– Mit láttál benne?
– Rögtön éreztem, hogy minden hülyesége ellenére – mert az agyamra ment a bulizási szokásaival…

– Mert folyton bulizott…
– …persze, ráadásul sosem tudta időben abbahagyni. Mindig felbukkant valaki, aki borzasztó érdekes dolgot mondott, amit még meg kellett beszélni. Egy hajléktalan, bárki. Megőrjített. De közben folyamatosan azt éreztem, hogy legbelül nagyon rendben van. Ő viszont felfogta, az ő érdeke is, hogy bizonyos dolgokban rám hallgasson.

– Van, amire később jöttél rá?
– Nagyon hosszú időbe telt, mire megértettem és el is fogadtam, hogy amit Tilla mond, az úgy is van. Nem az ígéretekre gondolok elsősorban, hanem arra, amin a lányok folyton törik a fejüket. Jó, ezt mondta, de mit is gondolt közben, és ha ezt mondja, akkor az mit is jelent? Ennél a pasinál be kellett látnom, hogy minden pontosan azt jelenti, amit mond.

– Ez nem unalmas?
– Nem, sőt lenyűgöző, mennyire nem manipulál senkit.

– Van, amikor valaki azért nem manipulál, mert nem érdekli, unja.
– Ez is benne van. Neki annyira fontos saját maga, a saját agya, hogy… azt sohase vallaná be, érdekli egy csomó ember, meg én is, de…

– Téged ez nem bánt?
– Nem. Bután hangzik, de annyira szeretjük egymást, ez az egész annyira stabil. Tudod, mi a jó még? Olyannak tetszem neki, amilyennek én is látom magam. Nem érzem, hogy meg kellene felelnem valaminek, ami nem vagyok. Ő az az ember, aki mindig dicsér.

– Ha két tetszőleges ember beszélgetni kezd, másodperceken belül együtt szidnak valakit. Ebben Tilla tényleg kivétel.
– Nem is értem. Elkezdek cikizni valamit a tévében, ő meg mosolygós szemekkel meséli, hogy mi a jó benne. És igaza van. Érti ő is, de nem érdekli. Mondom, elég jó fej.

– És nem is lassú. Négy hónapos ismeretség, házasság, és rögtön jött az első gyerek is.
– Egy hete voltam férjnél, amikor kijött, hogy terhes vagyok. Úgy csodálkoztam a dokinál, mintha bármiféle biológiai összefüggés lenne a gyermekáldás és az esküvői szertartás között.

– Fel sem merült, hogy miből éltek meg, hogyan nevelitek fel a gyerekeket?
– Látod, ez is érdekes. Az elején nagyon nem látszott, hogy mi lesz. Volt egy negyven négyzetméteres lakásom, ráadásul tévésként sokkal jobban kerestem nála. De eszembe sem jutott, hogy ezért ne szüljek. Tilla ilyen szempontból rettentő férfias. Hihetetlenül erős biztonságérzetet ad. Azt mondta, ne aggódjak, megoldjuk. Nem aggódtam, meg is oldottuk. Ilyen pasi: eszement a célkitűzéseiben, viszont meg is valósítja az őrületeit. Évekig szorgalmasan írta a forgatókönyveket, hogy filmet csinálhasson, aztán egyszer csak ott volt Cannes-ban. Kell, hogy a pasi pasi legyen.

– Milyen családapa?
– Nagyon jó. Talán azért nem menekül az apaszereptől, mert imád benne lenni, mert ő jobban működik családban. Én sem tudom, ki mellett bírtam volna ki ennyi ideig úgy, hogy fel sem merült, hogy ne lenne jó. Ezt természetesen nem úgy kell elképzelni, hogy réveteg mosollyal fogjuk egymás kezét és szívecskéket rajzolunk a párnára, mert persze, hogy hülyét lehet kapni a másiktól időnként.

– Ki simítja el a nézeteltéréseket?
– Ő.

– Mennyire lehet komolyan venni ennyi idő után a veszekedést? Jó, most kiabálok, ő meghallgatja, mosolyog, elsimít, megnyugszom.
– Nem tudom. Mennyire lehet komolyan venni az életet? Ugye?

– A gyerekek érzik a „burkot”?
– Mi úgy élünk, hogy egyfolytában együtt vagyunk. A család szinte kizárólag a nappaliban tanyázik. A tizenöt éves néha már el-el tűnik a szobájában, ami furcsa is. Úgy nőttek föl, hogy teljesen egyenrangúnak érzik magukat velünk. Persze egyenrangúak, de fárasztó néha, hogy bármiről képesek vitát kezdeményezni. Folyamatosan ordibálnod kell, ha el akarsz érni valamit. Tudom, hogy nekem volt a legjobb fej anyám a környéken, de akkor sokkal tekintélyelvűbb világ volt, amit már akkor is nehezen fogadtam el. Abba kapaszkodom, hogy most nehéz, de hosszú távon megtérül.

– Lármás család?
– Mindenki folyamatosan beszél, többnyire hozzám, illetve tőlem várja a válaszokat. Nem unatkozom.

– El tudtok néha szökni kettesben?
– Igyekszünk hetente kimozdulni – színház, mozi, bármi.

– Ilyenkor kell még bébiszitter?
– Még igen. Alapból minden működik, de nem várhatjuk el egy tizennégy éves gyerektől, hogy oldjon meg egy váratlan, esetleg veszélyes helyzetet. Főleg hogy ott a négyéves. Azért várom már, hogy letegyem a kicsit aludni, és nyugodtan elmessek színházba úgy, hogy nem ketyeg a számla mellé a bébiszitter óradíja.

– Akkor hiányozni fog, hogy nincs kicsi.
– Borzasztóan. Legszívesebben most is szülnék.

– Mi az akadálya?
– Az idő. Nemrég megkérdeztem a középsőt, mit szólna hozzá.

– Mit válaszolt?
– Azt mondta, örülne, de sajnálná a kicsit, hogy ilyen idős szülei vannak. Mindegy. Ha egy év múlva is úgy érzem, én komolyan szülök egyet.

– Ha meg nem, majd jönnek az unokák.
– Igen, a cuki lányunokák. Attól tartok, rájuk azért még várnunk kell.

– Elmondhatjuk tehát, hogy nektek nagyjából bejött az élet; Szépek vagytok, szeretitek egymást, a gyerekeiteket, azt csináljátok, amiben jól érzitek magatokat. Szép történet.
– Mindjárt én is meghatódom. Hogy lehet ezt úgy leírni, hogy ne legyen túl szirupos?

– Mi lenne, ha azzal kezdeném: „Tilláról mindig két dolog jut eszembe…”
– ?