„Kérdező: Minden gyerekre igaz, hogy fontos, hogy egyenek, játszanak, tanuljanak, elvigyék őket az orvoshoz, ha betegek?
Válaszoló gyerekek: Igen, igen, naná!
Kérdező: Ez arra a gyerekre is igaz, aki rossz?
Válaszoló gyerekek közül sokan: Nem!”
(Figyeljetek ránk! A gyermekjogok helyzete Magyarországon, 2006–2011)
Azt, hogy a kötelességeink előbbre valók, mint a jogaink, hogy az erősebb többet ér, mint a gyenge, hogy az erősebbnek joga van a gyengébb jogait csorbítani, kicsi gyerekkortól a fejünkbe verik. Úgy tűnik, az Európai Unió országai közül Magyarországon a legeredményesebben. Nincs még egy olyan hely az unióban, ahol annyira kevés gyerek tudna arról, hogy pusztán a kora, helyzete miatt vannak elvehetetlen, feltételhez nem kötött, védendő jogai, mint Magyarországon. És persze nem meglepő, hogy a gyermeki jogokról soha nem halló gyerekek között a legtöbb a veszélyeztetett gyerek, illetve az olyan, aki intézményben, gyermekotthonban, nevelőszülőnél lakik, vagy hátrányos körülmények között él.
Ami azonban különösen szomorú, az az, hogy a gyerekek azt gondolják, ha mások megsértik a jogaikat, arról elsősorban ők maguk tehetnek. Hogy biztosan „rosszak”, és nem érdemelnek jobb bánásmódot. Ezt az érzésüket sokszor a náluk szerencsésebbek, erősebbek, a jogaikat megsértők is osztják. Ez a tévhit persze elkísér bennünket felnőttkorunkban is.
Egyre erősebb az a szemlélet, hogy az emberek ne hivatkozzanak a jogaikra, ha nem teljesítik a kötelességeiket. „Aki nem dolgozik, ne is egyék.” Főleg amíg mások jogairól és kötelezettségeiről van szó. Sokan például azt hiszik, Magyarország rengeteget költ olyanok segélyezésére, akik a fülük botját sem mozdítják azért, hogy jobb legyen az életük, és ne szoruljanak segélyre. Az igazság azonban az, hogy Magyarország az úgynevezett rendszeres szociális segélyre a GDP egy százalékánál is kevesebbet költ. A segély folyósítását ma már munkavégzéshez is kötik, de a közmunkások munkája mindenki másénál kevesebbet ér, a minimálbér alatt fizetik (ez azt is üzeni, hogy ők maguk is kevesebbet érnek másoknál.)
A nehéz helyzetű felnőttek esetében sok vita folyik arról, hogy mennyiben „köszönhetik maguknak”, hogy úgy élnek, ahogy. Arról többnyire egyetértés van a jóérzésű emberek között, hogy a gyerekek nem tehetnek arról, hova, hogyan, kikhez, miért születnek. Elvileg egyetértünk abban, hogy a gyerekek egyenlők, sok szempontból a legkiszolgáltatottabb tagjai a társadalomnak, akiket kötelességünk védeni, akiknek a fejlődéséért felelősek vagyunk. Elvileg abban is egyetértünk, hogy mindnyájan jól járunk azzal, ha a gyerekek – az olyanok is, akikhez semmi közünk – jól vannak: hiszen így kevesebb mentális, pszichés gonddal küzdő felnőtt lesz, kevesebb bűnöző, kevesebb agresszív társ és szülő, kevesebb segélyből eltartandó, leszakadó ember. Hogy csak a leggyakrabban panaszolt társadalmi, együttélési gondokat említsem, amelyeknek a gyökere sokszor a gyerekkorban ered.
Az elmúlt hat évben a gyerekjogok helyzetét vizsgáló civil jelentés tényei azonban azt mutatják, mintha mindennek az ellenkezőjét gondolnánk. Azt, hogy a gyerekek nem egyenlők: kiszolgáltatottságuk az elmúlt években nem csökkent, hanem nőtt, és a fejlődésükért való felelősség mintha nagyon hátul volna a sorban a közös tennivalóink között. A gyerekekkel kapcsolatos, a médiában megjelenő látványos ügyekből pedig sokan nem a gyerekek segélykiáltását hallják meg, inkább beindulnak a „kis szörnyetegektől” való önvédelmi reflexek. „Ezek a mai fiatalok, szállítsuk le a büntethetőség korhatárát, úgy látszik, ezeknek ma már mindent szabad.” Tűzoltó intézkedésekkel és súlyos szakmai tévedésekkel próbálják megoldani a gyerekekkel kapcsolatos, rettenetes és összetett problémákat. Tisztelet a kivételeknek és a jó kezdeményezéseknek!
Azt talán mindenki tudja, hogy a gazdasági válság, az elszegényedés leginkább a gyerekeket sújtja. De hogy például Magyarországon mennyire, az egészen megdöbbentő. Az UNICEF szerint ma a közel kétmillió magyar gyerekből minden harmadik nélkülöző. A Gyermekétkeztetési Alapítvány szerint naponta húszezer gyerek éhezik, és több mint hetvenezernek nem jut elegendő és megfelelő minőségű étel. 
Ráadásul a támogatási szabályok is azt sugallják, egyik gyerek többet ér a másiknál, származása, születése alapján. Például a házasságon kívül született vagy azon kívül élő gyerekek az állam szerint – úgy tűnik – kevésbé támogatandók, mint a házasságban élő szülőknél nevelkedők. Az államnak ugyan szíve joga úgy dönteni, hogy védi az ép család intézményét, de az érthetetlen és elfogadhatatlan, ha a körülményeikért nem felelős gyerekeket „büntetik”. Sok gyereknek szól ez az üzenet: házasságon kívül születik ugyanis a gyerekek több mint 40 százaléka. Válással végződnek a házasságok ugyanennyi részben, és minden második válásnál van gyerek. Ennek ellenére az élettársi kapcsolatban nevelt gyerekek után kevesebb pótlék és egyéb, khm, családi támogatás jár, noha ez az ombudsman szerint sem felel meg az egyenlő bánásmód követelményének. (Március 11-én
az alkotmányban is rögzítették, hogy a családi kapcsolat alapja csak a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony lehet. – a szerk.) A gyerekeknek leginkább a kötelességeiket sulykoljuk, a jogaikról – kevés kivétellel – hallgatunk. Az új nemzeti alaptantervnek például nem része a gyerekjogok oktatása…
