Risztov Éva: “Soha nem szabad feladni”

Vajon melyik az igazi Risztov Éva? Az a vad, szertelen bakfis lány, akit egy évtizede megismertem? Szabálytalan volt, sercegő, dacos és lázadó minden gesztusában, megnyilvánulásában, ugyanakkor a medencében talán a legelszántabb, legcéltudatosabb mindannyiuk közül. A magyar úszósport ifjú csillagaként egyik aranyesélyes volt a 2004-es olimpián, ám ott sikertelenül szerepelt. Vagy az az önmagát lázasan, türelmetlenül kereső, eltökélt lány volna ő, akivel pár évvel később találkoztam? Leköltözött Debrecenbe, három év után ismét edzésbe állt, hogy keményen összeszedje magát, hogy visszakapaszkodjon az élvonalba, kiharcolja a válogatottságot, részvételt a londoni olimpián. Ez önmagában is egy egészen fantasztikus teljesítmény volt, kivételes emberi nagyságra valló, példaértékű tett. Abból a meghasonlottságból, reményvesztettségből feltápászkodni, és ismét nekiveselkedni, valóban az akarat, az emberi méltóság, a belső hit felmagasztosulása volt. Ami pedig ezután következett, az a szédületes olimpiai diadal, amikor az első métertől az utolsóig az élen úszva verte a tíz kilométeres mezőnyt, az már valóságos csoda. Akkor melyik is az igazi Risztov Éva? Most mindketten feszélyezetten ülünk az Aquincum Hotel halljában. Az olimpia óta nem találkoztunk. Én kíváncsi vagyok rá, hogy milyen is lett, mivé változott, ő pedig kíváncsi arra, hogy milyennek is látom most őt.

– Akkora mostanában a felhajtás körülötted, féltem, hogy kizökkensz, és egy lökött csaj fog érkezni ide…
– Csak annyira, amennyire alapjáraton vagyok. Egyébként egy ideje nagyon tudatosan igyekszem kézben tartani az életemet…

– De te mindig elragadóan ösztönös és természetes voltál! Szerinted képesek vagyunk ennyire megváltozni?
– Szerintem mindent meg kell élni, csak nem mindegy, hogy mikor, miként. Nálam kicsit összekutyulódott a sorrend: gyermekfejjel lettem felnőtt, felnőttként viszont próbáltam pótolni gyerekéveimet. Most viszont nagyjából egyenesben vagyok. A lényeg, hogy tudtam tanulni ebből is, abból is, a sikerekből is, a csalódásokból is. Ezáltal lettem teljes.

– Akadnak, akik nagy szenvedélyek, szenvedések nélkül is megtalálják az útjukat, önmagukat. Irigyled őket?
– Egyáltalán nem! Ezek nagyon fontos élmények voltak. Valóban lélekbe vágó tapasztalatok, amelyek mind belém épültek. Megdolgoztam, megszenvedtem értük, így sokkal inkább meg tudom becsülni, mint ha „csak úgy”, adottságként kaptam volna.

– Szerinted hol dől el, hogy valakit bedarál-e a kudarc, vagy erőt merít belőle? Mitől függ ez?
– Talán ott, hogy valakinek mennyi az akarata, kitartása. Hogy mennyire hisz magában.

– És te annyira hittél magadban?
– Látszólag semmi okom nem volt rá, formálisan szétesett az életem, de legbelül tudtam, hogy mindezek dacára képes vagyok még bármire. Hogy azokat a nehéz időszakokat kidekkolom valahogyan, és ha majd kapok még egy lehetőséget, azt kihasználom. Így is történt. Újrakezdhettem Debrecenben, és éreztem, ezt nem szúrhatom el! Innentől pedig már nyilvánvaló volt, hogy merre kell haladnom. Olyan erőt, akkora igazolást kaptam, hogy ez minden más területen is kellő energiát, önbizalmat ad. Valószínűleg lesznek még kudarcaim, válságaim az életben, de tudom, hogyan kell ezeket átvészelni. Hogy nem szabad soha feladni. Hogy fordítani kell, folytatni a legrosszabb helyzetből is. És ez az érzés legalább olyan fontos, mint maga az olimpiai aranyérem. Ettől vagyok boldog, ettől lettem szabad ember.

– Nem félsz, hogy ez ugyanakkor nagyon magányossá is tehet?
– Amíg érzékeny és sebezhető voltam, eleve nem mertem őszinte kapcsolatokat építeni. Éreztem, hogy gyenge vagyok, hogy a szívemet összetörhetik. Most, hogy belülről szilárd lettem, nem vagyok kiszolgáltatott. Nem vagyok kiszolgáltatottja sem saját szeszélyeimnek, sem másénak. Ettől tisztábbak, nyitottabbak a kapcsolataim. Egyenrangú, független emberként lehetek jelen, nem megyek bele gyermeteg hatalmi játszmákba. Szerintem úgy tudunk csak komoly kapcsolatokat kötni, ha nem engedjük ki a kezünkből a sorsunk irányítását.
– Az olimpiai győzelmed legdöbbenetesebb mozzanata volt, hogy az első karcsapásnál az élre álltál, és a célig vezetted a mezőnyt, esélyt sem adva senkinek…
– …belülről azért nem volt ennyire sima és egyszerű! Elég kemény két óra volt…

– Magadra vess! Ha gyorsabban leúsztad volna a tíz kilométert, akkor nem kellett volna ennyi időt ott, abban a tóban végiggürcölnöd…
– Miért nem hamarabb mondtad?! Erre nem is gondoltam, de legközelebb okvetlenül figyelembe fogom venni ezt a remek elképzelést.

– Egyébként így is tervezted?
– Pontosan. Sok váratlan dolog nem történt verseny közben, minden úgy zajlott, ahogy előtte elterveztem. Inkább fejben okozott nehézséget ehhez tartani magamat. Az volt az egyetlen bizonytalansági tényező, hogy mikor jön majd a holtpont, és hogyan tudom ezen áthámozni magamat. Ez olyan dolog, amit hiába próbál edzéseken begyakorolni az ember, verseny közben másként jelentkezik. Amikor egyszerre zúdul az emberre lelki kétség és roppant fizikai fájdalom, akkor ott az adott pillanat hevében kell megtalálni az egyetlen megoldást. Szerencsémre kicsit hamarabb jött, mint gondoltam, és ezen túljutva már viszonylag felszabadultabban tehettem meg a táv hátralevő részét. Éreztem, hogy nagy baj most már nem lesz.

– Mi lehetett volna nagy baj?
– Például ha jön egy cápa, vagy ha valaki megelőz. Szerencsére egyik sem következett be.

– Ha azt kérdezem, hogy mit jelent számodra az olimpiai bajnoki cím, mi ugrik be elsőnek? Igazolás? Belső biztonság? Szeretet?
– Mindezt és még sok mást is… Röviden úgy lehetne kifejezni, hogy boldogságot. Húsz évet küzdöttem, hol reménykedően, hol elkeseredetten egy célért. Igen, amióta nyolcéves fejjel közvetlen közelről láttam az éppen Békéscsabára látogató Egerszegi Krisztinát, nyilvánvaló volt számomra, hogy egyszer majd én is olimpiai bajnok akarok lenni. Gyermekfejjel megéreztem benne azt az erőt, harmóniát, magabiztosságot, amit csak a céljukat megvalósított emberek érezhetnek. Azt a belső derűt, amit csak az érezhet, aki elvégezte a dolgát. Persze ezt nem tudtam akkor, de határozottan éreztem, szeretném én is egyszer átérezni ezt a csodálatos állapotot. Erre vágytam, és ez végül most, sokszori bukás és újrakezdés után megadatott. A többi az bónusz. Az elismertség, a népszerűség, a szeretet…

– Vannak emberek, akik elnyelik a szeretetet, vannak, akik átváltják praktikus dolgokra, benned azt csodálom, hogy vissza tudod sugározni…
– Ezt a képességet anyukámtól kaptam. Ő zseniálisan, teljes odaadással tud szeretni, én még csak próbálom követni ebben, és nagyon örülök, hogy erre képes vagyok. Nála látom, rendre érzem, hogy milyen kincs, különleges érték ez, és ebből mind többet igyekszem eltanulni tőle. Én még nem mindig tudom magamat olyan önfeledtséggel odaadni…

– Neked azért most sokkal nehezebb is! Rengetegen vesznek körül, mosolyognak, ölelgetnek, kedveskednek…
– De azért közben pontosan ki tudom szűrni, hogy mi az, ami a sikeres sportolónak szól, mi az, ami a teljesítménynek, és mi az, ami valóban nekem. Az előbbiek is jólesnek, és tudom becsülni őket, de az utóbbiakat azért más helyre teszem el.

– Nagyon megváltozott az életed?
– Amióta megtaláltam önmagamat, nagyjából azt csinálom, amit szeretek. Vagy az is lehet, hogy fordítva van, éppen azért találtam meg önmagamat, mert nem akartam megfelelni senki másnak. Azért járok az uszodába, azért edzek, mert szeretem. Szeretem magányosan róni a hosszakat, és elmélyedni önmagamban, gondolataimban, szeretem hajtani magamat, és csúcsra járatni, máskor meg szeretek lógni és imitálni a munkát. És szeretem az uszodán kívül is a szabadságot, ha van kedvem, fekszem otthon és érzelmes zenét hallgatok, máskor pedig motorozok, krosszpályán hajtok, esetleg barátaimmal dumálok, vagy az állatkertben bóklászom, aztán arra is kell idő, hogy válaszoljak a levelekre.

– Hogyan döntöd el, hogy melyikre válaszolj?
– Mindenkinek válaszolok. Ha valaki megtisztel azzal, hogy ír nekem, akkor úgy érzem, kutya kötelességem válaszolni rá.

– Hogy döntöd el, kinek adsz udvarias, kinek bensőségesebb választ? Hogy ki az, akinek adj esetleg esélyt egy újabb levélre?
– Ezt nem árulom el. Ennek tudatában könnyebb dolga lenne, aki akarna közeledni…

– De lehet, hogy érdemes lenne rá, csak nincs bátorsága…
– Ismerem magamat annyira, hogy kijelenthessem: akinek nincs elég bátorsága, az jobb, ha nagy ívben kerül engem…
No lám, ez egészen biztosan az igazi Risztov Éva…