Milyen a siker íze?

A siker gyanús. Mindannyiunk fantáziáját piszkálja. Miért van az, hogy egyes embereknek minden az ölébe hullik? És feltalálják a bűvös kockát? A post-itet? Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy a siker torzít. Az eredményesség mögött gusztustalan törtetés húzódik, amely úgyis kiüresedéshez vezet.
Ha a sikertelenség természetrajzát szeretnénk tanulmányozni, elegendő néhány internetes hozzászólást átfutni. „Neki is csak megszületni volt nehéz… Hogy felkapaszkodott, valaki nagyon tolja a szekerét. Dekoltázscastinggal jutott be. Csak ezüst? Esélyesként emlegették!” Ezen az optikán keresztül tekintenek a magukat átlagosnak (tehát szabályosnak) tartó hozzászólók arra, aki valamiért a figyelem középpontjába kerül. És ugyanezen az optikán keresztül magyarázzák saját életük sikereit és kudarcait is. Lehet, hogy igazuk van a hozzászólóknak és azok ott a szalagcímekben tehetségtelenek, tehetősek, felkapaszkodottak, csúnyák, buták, mindenfélék. Az viszont egészen bizonyos, hogy világunkat olyan emberek formálták, akik folyamatosan saját álmaik és lehetőségeik határvidékén gyalogoltak. A siker – jelentsen az jól üzemelő gazdaságot, nagycsaládot, nagyvállalatot vagy Nobel-díjat – alkotó tevékenység. Arról szól, hogy megvalósítom azt a fajta életet, amelyben jól érzem magam. A siker nem szerencse. Személyes filozófia.

500 éhes milliomos

Eszter barátnőm éppen huszadik éve dolgozik egy karbantartó cégnél, ahol alacsony a fizetése, unalmas a munkája, ám biztos megélhetést jelent számára. Óriási szó a mai világban! Kókadozik egy íróasztal mellett, két éles nyelvű kolléganő társaságában, és a majdnem megvalósult életét siratja. Annak idején három ponton múlt, hogy nem vették fel a konzervatóriumba. Lassan a fia áll felvételi előtt, de Eszter a munkáját még mindig átmeneti pénzkeresetnek tekinti. „Valamikor majd” változtat. Sokféle tanfolyammal próbálkozott, férjhez ment, gyereket szült, mindig érthető indoka volt a „valamikorra”. Negyvenéves korára sikerült meggyőznie magát arról, hogy a tuti állásokat meg sem hirdetik. Mindenhová csak ismeretséggel lehet bejutni. Várja, hogy valaki egy fantasztikus álláslehetőséggel feltárcsázza.
Ránk, magyarokra különösen jellemző a „hátszél nélkül nem megy” mentalitás, makacsul hisszük, hogy még mindig az urambátyám országában élünk. Ez sok minden alól felmentést ad. Nyugodt lélekkel kapaszkodhatunk a „majd valamikor”-ba. Valamikor elkezdünk fogyókúrázni, beiratkozunk angol tanfolyamra, beszélünk a főnökkel, rákérdezünk, elvesz-e feleségül, átnézzük az álláshirdetéseket. Mindig akad jogos kifogás. Azért időnként érdemes feltenni a kérdést: van-e olyan ismerősünk, aki hasonló körülmények között is elérte, amit mi szeretnénk? Nagyon kínos, hogy mindig akad valaki, aki különböző testi fogyatékosságai dacára, bántalmazó szülők árnyékában, elnyomott kisebbségként, háborús körülmények között is megvalósította azt, amit mi olyan régóta halogatunk. Thomas Stanley és William Danko kutató ötszáz első generációs amerikai milliomos életét kísérte figyelemmel huszonöt éven át. Semmi különösre nem bukkantak. Az egyetlen vonás, amely minden sikeres ember életében közös volt, hogy éheztek a sikerre. Pontosan meg tudták fogalmazni, mit szeretnének, tudták, hogy mibe fog ez nekik kerülni, és hajlandóak voltak megfizetni az árát. Mohóságuk miatt szokásukká vált, hogy olyasmit is megtegyenek, amit mi, kevésbé eltökéltek inkább kihagynánk. Sokan szeretnénk szuperanyák, boldogok, vékonyak, anyagilag függetlenek lenni, de csak kevesen fizetjük meg a teljes árat. Talán készek vagyunk az ár egy részét befektetni, de nem az egészet. Szeretnénk olcsóbban megúszni.

A chili ízére hasonlít!

A Stanley–Danko-felmérés konklúziója: a siker nem adottság, hanem szokás kérdése. Szerintük az akaraterő ugyanúgy edzhető, mint a hasizom (noha sokunk szerint ez is városi legenda). Spirituális tanítók, pszichológusok, motivációs trénerek egyetértenek abban, hogy az az ember valósítja meg az álmait, aki képes saját magát korlátozni, a vágyak kielégítését az „azonnal”-ból a jövőbe helyezni. Azok, akik az átlagosnál jobb anyák, tanárok, főnökök, folyamatosan invesztálnak magukba. De miért is kellene mindenkinek az átlagosnál kiemelkedőbb teljesítményt nyújtani? Nem kell. Ez esetben azonban felesleges azon őrlődni egy életen át, hogy a korlátok kívülről érkeznek, neveletlen gyerekek, göröngyösebb álláskeresés, vagy akár felesleges kilók formájában. Van egy indiai mondás: ha nem leszel egyre jobb, rosszabb leszel. Az emberek többsége elindul fiatalon, egészséges testtel, friss tudással. Az első néhány évben belejön abba, amit csinál, ám amint kialakult a napi rutin, nem fejlődik tovább. Egyre sérülékenyebb lesz, elmegy mellette a világ. A sikeres emberek, akiknek látszólag „minden az ölükbe hullik”, folyamatosan képesek megújulni. Készek váltani vagy egy adott területen elmélyülni. A kérdés csak az, vajon min múlik, hogy néhányan éhesebbek a siker ízére, mint mások? Az ambíció, netán a neveltetés segíti őket abban, hogy képesek dönteni, lemondani, áldozatot hozni? A neveltetés kétségkívül sokat nyom a latban, ám a neurobiológusok szerint az önnevelés még többet. Az agy formálható. Képesek vagyunk olyasmire is rákattanni, ami első látásra talán nem ébreszt bennünk vágytornádót.
Bátor ember lehetett, aki először használta fűszerként a chilit. Aki chilivel fűszerez, megtanul olyan ízt szeretni, ami ellen kifejezetten programozva van az agyunk. Éget és csíp, de a kellemetlenség után valami kellemes következik. A siker íze a chilire hasonlít. A céljaink szempontjából hasznos keserű pirulákra idővel ugyanúgy rá lehet kapni, mint a csípős ízre, feltéve, hogy egy éhes milliomos étvágyával akarunk elérni valamit. Még ha éppen utcaseprőként dolgozunk is. „Egy utcaseprő – tanácsolta Martin Luther King – seperjen úgy, ahogy Michelangelo festett, Beethoven zenét szerzett és Shakespeare a szonettjeit írta. Úgy söpörjön, hogy ég és föld meg az egész mindenség ámulva mondja: Nagy utcaseprő élt közöttünk, aki értette a dolgát.”

Jordán Adél fotózásán jártunk, nézzétek meg videónkat!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Jordán Adél: Hinni a szerelemben és kicselezni az időt… Motiváció az iskolában Zoób Kati férje, Valker Viktor, üzletember Növényvédelem? – Csak természetesen! Lajos Mari: A család, az asztal összetartó ereje Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!