Palya Bea: “Így kerek a világ”

Képzelhetik, mekkorát csalódom, amikor hiába keresem Bea karján a kisbabát!

– Lilit miért nem hoztad magaddal? – vetem a szemére.
– Ó drágám, ilyenkor Lilike alszik. Anyukám pedig féltve őrzi az álmát. Mi meg beülünk a kedvenc helyünkre, iszunk egy teát, és jól elbeszélgetünk. Rendben?

– Na jó. De részletesen le kell írnod, hogy néz ki a baba!
– Szívesen… A várandósságom alatt azt képzeltem, kis hercegnő lesz, pillangóval a vállán, a kezében varázspálcával, amivel aranycsillámot hint a körülötte lévőkre. Erre megszületik ez a csodalény, óriási, fénylő kék szemekkel, hosszú szempillákkal, aki az első naptól kezdve a kisujját arisztokratikusan eltartja a többitől. Mondta neki az én falusi anyukám, hogy „úgy ám, majd megyünk a mamával répát ültetni”, én erre meg kontráztam: „anyukám, ez tényleg hercegnő, ez nem fog veled földet túrni…” Az első napok azzal teltek, hogy rendre elbőgtem magam, ha a szemébe néztem. Próbáltam befogadni, hogy valaki ennyire nyitva van, és ennyire kinyit engem is. Most is, amíg vártalak, elővettem a naplómat, hogy írjak bele néhány sort, de a második mondat után újra itt kötöttem ki: „Nem tudok betelni Lili szépségével…”

– Szerelemgyerek. Én hiszek ebben.
– Az ám! Bearanyozza a hétköznapokat. Reggel felébredek, és rám mosolyog ez a tündérlány. Egész nap zenét hallgatunk, énekelek neki, táncolok vele. Ma Sebő Cimbora-lemezét hallgattuk: „Hajnalban indulunk barátom meg én…”, és közben nézem az alattunk elterülő várost.

– Biztos voltam benne, hogy a te kiáradó, meleget sugárzó lényed előbb-utóbb kívánni fogja a gyereket. Így kerek a világ.
– De jó, hogy ezt mondod! Múltkor találkoztam Somával, ő is azzal üdvözölt: „Úgy vártam, hogy neked gyereked legyen! Így kerek a világ, Bea!” Mintha ez a kislány mindenki megelégedésére érkezett volna. Bárki lát bennünket, felsóhajt: „De gyönyörű baba!” Csak közhelyeket tudok mondani, de hát minden édesanyának a saját gyereke a legszebb, nem?

– Szép is lenne, ha nem így volna. Hogy telt a várandósságod?
– Az elején nagyon rosszul voltam, hánytam, mint a lagzis kutya – hogy anyukámat idézzem. Az első hónapokat Mexikóban töltöttük, az én kis óceánparti falumban, ahova évente feltöltődni járok. Izgalmas hely, nagy erők mozognak ott, valahogy minden túl sok, de nekem pont jó. Vad hullám, éles szikla, tűző nap, zúgó szél, hatalmas bálna, arcba néző telihold… Élnek itt helyiek, meg sok más érdekes ember, a földkerekség minden sarkából. Szóval én hánytam meg fetrengtem, ám az ottani nők velem voltak, rám néztek, és szelíden elkezdték mesélni a saját történetüket. Annyit, de annyit kaptam ezektől a csodás asszonyoktól! A lelkemet simogatta a közelségük. Rájöttem, mindannyiunk története más. Nincs olyan, hogy normális várandósság, mindenkié az, csak a saját színeivel színezve.

– És a szülés? Milyen emlék maradt?
– Nehéz volt, de nagyon szép. Háborítatlanul szültem. Ott volt a párom, a barátnőm, mindenki, aki szeret. Nem féltem, tudtam, hogy meg tudom csinálni. Mégis kigurult belőlem egy váratlan, reszketeg mondat: „Félek, hogy nem leszek többé ugyanaz, mint ami előtte voltam.” Abban a módosult tudatállapotban ez nagyot ütött. Mert nekem a várandósság és a szülés szétbombázta a lényem alját. Hál’ istennek. Legalább újféleképp’ kellett összeraknom magam.

– Hol tartasz az újjászületésben?
– Hihetetlen jó ponton. Januárban újra elutaztunk Mexikóba, most már Lilit is vittük. Máskor a sok pörgés, stressz, munka után – hiperaktív vagyok, nekem a pihenést meg kellett tanulni – két hét kellett, hogy megérkezzem lélekben is. Most első este, miután leraktam Lilit aludni, kiültem ringatózni a függőágyba, és egyszerűen ott voltam. Ezt is a kislányomnak köszönhetem. Mióta a világon van, egészen más fordulatszámon élek. Nem a lassúságra gondolok, inkább arra, hogy közelebb kerültem a középpontomhoz. Az anyává válás a legmélyebb önismereti kurzus. Átértékelődik minden. Elég Lilire néznem, és azonnal más lesz a fontossági sorrend.

– Ennek ellenére március elején már koncerteztél a Müpában…
– Én abban ugyanúgy elolvadok, imádok énekelni! És az nagyon különleges koncert volt, hiszen Fassang László orgonista barátomnak pár nappal előtte született meg szintén a kislánya, és a pici babák rezgései sok gyengédséget vittek a zenébe. Ezért is válogattam a repertoárba néhány altatódalt az Altatok-albumról, amit a várandósságom alatt írtam. De voltak magyar, bolgár népdalok meg istenes énekek is. Szokolay Dongó Balázs fúvóssal vándoroltunk a térben, néha egybeolvasztottuk az énekhangot és az ázsiai torokéneket, de volt, hogy az orgona finom, puha hangjaira a fulyara válaszolt.

– Milyen hangszer az a fulyara?
– Szlovák eredetű. Képzelj el egy óriási csövet, amelynek átható, éteri hangja van. A tilinkóhoz hasonlít, csak sokkal nagyobb. A Nagymamák altatójában szerepelt, amely így kezdődik: „Fordul a nagy idő kereke / Alszik a gyerekem gyereke. / Lett egy gyönyörű unokám / Lett új nevem is: nagyikám.”

– Tényleg, mit szólt édesanyád az unokájához?
– Hááát! Odavan érte. Időnként felugrik Bagról néhány napra, süt, főz, takarít, azonnal kimossa Lili ruháját, ha bepisil, közben pedig egyfolytában énekel neki. Ami az eszébe jut, úttörődalt, népdalt, slágert. Múltkor például hallom ám: „Csinibaba, szeress belém…!” Anyukám zseniális! Még nálam is hiperaktívabb. A legszebb az, amikor saját szövegeket improvizál: „Hinta, palinta, mosolygunk a mamára! / Jövünk-megyünk, gyüszmékelünk, / Kilométerhiányunk van. Hopp!”

– Nem esett messze az alma a fájától…
– Nem. Visszatérnek a kicsikori emlékeim, hallom, ahogy nekem dudorászik. Amúgy is könnyen átérzem, mi játszódhat le Liliben, mintha én is kisbaba lennék. Például autózunk haza, én nézem az arcát, ahogy játszik rajta a fény, és tisztán visszaemlékszem, milyen volt az, amikor gyerekként lehunytam a szemem. Ha a fény a szemhéjamra esett, vörösben táncolt a világ, amikor árnyékba került, elsötétedett. Ezeket a hihetetlenül illékony hangulatokat próbálom meg dalba írni. Az Altatok CD második részén már ilyen egyszerűbb, repetitívebb ringató dalok lesznek. Rettentően élvezem ezt a játékot.

– Mindig is fantasztikusan játszottál a hangokkal, a muzsikával, a tánccal. Nem is énekesnőnek neveznélek, hanem „hangbűvésznek”.
– Játszom a hangokkal sokat, az biztos! Néha legszívesebben leszólnék a közönségemnek: „Ne vegyenek már annyira komolyan! Hiszen az élet maga is egy nagy játék!” Engem mindig az a pillanat érdekelt a zenélésben, amikor hangokra bontom a muzsikát, és újra összerakom. Hogy valami új szülessen belőle. Éppen ezért hirdettük meg zenei pályázatunkat a kapolcsi Palya-udvar nevében. A saját szerzemények előnyt jelentettek, rengeteg tehetséget találtunk.

– A rendhagyó énekóráidat folytatod?
– Kár lenne értük. Az éneklés hidat épít lélektől lélekig. Járok iskolákba, gyermekotthonokba, fogyatékosokhoz, romatelepekre. Senkitől nem kapok annyit, mint ezektől a gyerekektől. Az első hangok után kinyílnak, és mire vége lesz az órának, a föld fölött lebegnek. Persze nem mindig ismerik azokat az archaikus cigánydalokat, amelyeket én viszek, ilyenkor előszedjük azt, ami az ő tarsolyukban van, így megfér a Tavaszi szél mellett akár a Gangnam style is. Megítélés nélkül. A zene játékanyag is egyben.

– Még néhány nap, és itt a húsvét. Mit jelent számodra az ünnep?
– Elsősorban azokat a szép szalámis, pirosaranyas szendvicseket, amelyeket gyerekkoromban a locsolóknak készítettünk. Reggel aztán megjelent a Zsiga cigány, meglocsolta anyut, és azt mondta: „Na, Emmuska, elhúzom a nótádat!” Anyukám erre kiállt a verandára, és ringatni kezdte a csípőjét. Akkor apu a háta mögé lépett, megfogta a derekát, és a végén belehúzta a piros hasút a Zsiga cigány vonójába… Hogy ma mit jelent? Egyre inkább az utazást. Karácsonykor az Akropoliszt másztuk meg, most talán kiautózunk Kisorosziba a párommal, és sétálunk egyet a jó levegőn Lilivel. Felkötjük a mellkasunkra, és már megyünk is. Szeretném, ha könnyű maradna a léptem. Karom, légy erős, lábam ruganyos, hátam szilárd, hogy még sokáig elbírjam a gyerekeimet. Hadd mutathassam meg nekik az egész világot!

– Gyerekeimet? Így mondtad?
– Igen. Több gyerek, több élet. Matyival, a párommal könnyű lesz. Hihetetlenül melegszívű ember. Olyan meghitt, humorral teli légkört építettünk ki magunknak az együtt töltött két esztendő alatt, amelyben a legegyszerűbb hétköznapi dolog is nevetés és öröm forrása lehet. És ha egy kicsit sok vagyok, na bumm! Legfeljebb a párom elmegy egyet sétálni. Azt nem tudom persze, mi lesz, ha Lili is elkezd beszélni, és egyszerre csipog Matyi fülébe a nagy nő, meg a lánycica is… De hát Lili és az apukája közt teljes a szerelem. Ahogy egymásra néznek! Hát az gyönyörű…

Palya Bea fotózásán jártunk,nézzétek meg videónkat!

Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból: Palya Bea: „Így kerek a világ” Nagymamává válni nem is olyan könnyű Húsvéti hagyományok és a fogyasztói társadalom Ökoanyu: Így válassz tojást! Pikkel a tanár a fiamra Varró Dani: Misi szerény Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! Csatlakozz hozzánk a Facebookon is!