“Férfi vagyok, ragadtak rám a rossz minták”

– Általában erőteljesebb, vadabb karaktereket osztanak rád. Vajon miért?

– Valóban. Rám néznek, és beugrik rólam ez a kép. Az, hogy én egy ilyen fiú vagyok. De ez csak részben igaz, inkább úgy fogalmaznék, ilyen is vagyok. Amikor Asher Tamás megnézte a Sirályt, amit még a Krétakörrel csináltunk, azt mondta, hogy ő sose osztotta volna rám Trepljov szerepét, és nagyon megdöbbent, hogy tudok neurotikus figura lenni. Zavar ez a behatárolás, olyan, mintha én rád néznék, és azt mondanám, ez a nő itt a bundájában egy könnyű kis valakinek tűnik, tehát nyilvánvalóan ilyen. Persze amit ma mutatsz, az is te vagy, de van még egy csomó színed. Épp a magamról elsőre lejövő kép miatt osztják rám a drogos szerepét vagy a Terápia fiúját. Pedig érdekes lenne eljátszani egy romantikus hőst is, egy mimóza gyerekeket, aki megijed a kihívásoktól. Aki nem megszerzi, learatja a jussát, hanem őrlődik, tipródik, fél. Persze én az elvadult karakterekben is megtalálom ezt a szálat. Azok a jó színészek, akik egy szerepet nagyon sok árnyalatban tudnak kifejteni. Igyekszem én is ilyenné válni.

– Egyszer nyilatkoztad, hogy kreatívan állsz egy forgatáshoz, egy rendezéshez, küldesz zenéket, ötleteket, de elvárod, hogy a rendező keményen tartsa kézben a dolgokat.

– Én arra vágyom, hogy a rendezőnek legyen egy nagyon erős gondolata, amikor belevág egy munkába. Hogy azt be is tartsa, nem lényeges. Egy alkotófolyamat alatt ugyanis minden változik, még az alapkoncepció is fordulhat egyet. De legyen a rendezőnek egy ajánlata. És mi ebben a koordináta-rendszerben már tudunk lélegezni, mert látjuk a határokat. Minden munka egy kísérlet – megpróbáljuk létrehozni, láttatni azt, ami a vágyunk. Kreatív terep ez, kívánja az improvizációt. Én nem ismerek olyan színészt, aki elzárkózna ettől, még erős rendező mellett is megyünk a saját utunkon. Olyan ez, mint a síelés. Persze adott a pálya, és le vannak szúrva a jelzések, de a síelő a saját technikájával megy végig rajta.

– Ezek szerint síelsz?

– Is. Sokat sportolok, lovagolok, futok, kungfuzok, bokszolok, biciklizem, görkorcsolyázom. Rengeteg bennem az energia. Ha nem sportolnék, elpusztulnék. Akkor érzem magam egyben, ha a testem kifáradt. Ha egy bunyómeccsen jól szétvernek, az nekem jólesik. A fájdalom az, amikor viszonyod van a testeddel. Nem belső sérülésekről beszélek, hanem a határok kereséséről – itt is. A testet, ha fejleszted, fájni fog. És az életben minden fejlődés fájdalommal jár. A születés is fáj. Át kell menni rajta.

– A Terápiában egy pattanásig feszült viszonyban élő házaspárt alakítotok Szamosi Zsófival. A saját – már csaknem tizenöt éve tartó házasságod tapasztalatai hozzátettek ehhez?  

– Mindenki veszített már el olyan embert, akit nagyon szeretett, és itt egy széteső kapcsolatról van szó. Mindenkinek adódnak családon belüli problémái, nálunk is előfordultak nehéz helyzetek. A legutóbbit sikerült megoldanunk, de majd jön a következő. Nem hiszek abban, hogy létrejön a nagy boldogság, és akkor onnantól minden rendben. Történnek dolgok, ezekből lehetnek problémák, és akkor ütközünk. Én mindig csak magamból dolgozom, a saját problémáimból, nem szerepet játszom. Nekem nem Petra és Tamás van (vagyis a szerepek), hanem én és a feleségem. Próbálom neki elmondani, amit lehet, és a saját gyerekemre gondolok közben, nem egy fiktív valakire.

– Te magad jársz terápiára?

– Nem, még nem. Egyébként pszichológus a feleségem… Így viccesen fogalmazva hosszú évek óta járok terápiára. Nagyon sokat beszélgetünk, sok kényes területet próbálunk érinteni, és keresztül is megyünk rajtuk. Szembe kell nézni a problémákkal. Vegyük például a férfizsarnokságot. A férfiak – még csak nem is tudatosan – elnyomják a nőket, ez a kultúránkból adódik. Több száz éve beállt rendszerről beszélünk, elvárnánk, hogy a nők otthon vigyék a háztartást, és mellette szépek, fittek legyenek. Ez egy tiszta baromság – mégis mélyen kódolva van bennünk. Hiába vannak feminista egyesületek, nőmozgalmak, ez kevés. Az lenne jó, ha az efféle gyűlésekre a férfiak is eljárnának, és tudnák, mi történik valóban a nőkben. Mik a vágyaik, hogyan szeretnének élni. Nyitottan kellene létezni. Nálunk otthon előkerülnek a problémák, én pedig megpróbálom feldolgozni őket, ami nem könnyű, mert én is férfi vagyok, ragadtak rám a rossz minták, belém lettek nevelve. Ha ezeket elkezded bombázni, kapargatni, körbejárni, akkor mindjárt ingatag leszel, össze is dőlhet a rendszer. Néha össze is dől. És akkor neki kell állni, fel kell építeni újra az életet. Egy olyan életet, aminek értelme van.

– Ezek szerint a szűkebb viszonyaidban sem félsz konfrontálódni.

– Dehogynem félek. Nem szeretek kényelmetlen helyzetekbe kerülni, de egyszerűen  elkerülhetetlen. Jön. És az a jó, hogy a feleségem nagyon őszinte ember, és ha már ott a probléma, arról beszélünk is, mert nem dughatjuk a fejünket a homokba.

– Sok házaspár megteszi.

Fotó: Gordon Eszter

– De mi együtt szeretnénk élni. Jól, értelmesen. Vagy ha nem megy, akkor barátokká válni. Mert el lehet engedni a másikat, és nem feltétlenül átkozódva. Ki lehet mondani, ha valami már nem működik. Nem kell azért elpusztítani a másikat, mert nem értesz vele egyet. Tiszteletben kell tartani egymás dolgait, nem kell megrokkanni egy széteső házasságban sem. Én folyamatosan azt tapasztalom, hogy el lehet beszélgetni kellemetlen, fájó dolgokról, nagyon nagy szeretettel.

– A pályád során sokszor és sokat váltottál, látszólag könnyedén. De ezek szerint a magánéletben erősen igényled a biztonságot.

– Nincs biztonság, soha nem is lesz. Biztonságosan élni a legveszélyesebb – hogy Nietzschét idézzem. Folyamatosan mozog valami bennünk és körülöttünk, nem lehet hátradőlni. Mindig van mit javítani, van hová fejlődni. Ha elhinném magamról, hogy én egy nagyon jó csávó vagyok, akiért legyen hálás a nő, az borzasztó lenne.

– Most megint váltanod kell, ismét szabadúszó leszel. Emiatt van benned félelem?

– Folyamatosan felteszem magamnak a kérdést, hogy elég jó színész vagyok-e, hogy mennyire vagyok érdekes. Minden szerep, minden este egy újabb próba. Megkísérlem újra, próbára teszem magam ma este is, mikor felmegyek a színpadra.

– Elégedett vagy azzal, amit eddig elértél?

– Nem tudom, hogy tudtam volna-e többet tenni. Sokat dolgozom, mióta kiléptem a főiskoláról, mindig volt munkám. És mindig lelkiismeretesen álltam a feladataimhoz. Utólag talán csak azt mondom, hogy néha kevesebb konfliktussal is meg lehetett volna oldani bizonyos dolgokat. Nem panaszkodom, sőt hálás vagyok a sorsomnak az eddigiekért. Amúgy meg: mihez képest legyek elégedett? Még azt sem tudom, mennyi van bennem. Most ugyan vége egy időszaknak, de nincs bennem félelem, inkább valami jófajta izgalom mozgat. Amikor a Krétakörből kiléptem, volt egy három hónapos lyuk, amikor nem játszottam. Nyár volt, és én élveztem ezt. Főztem, mostam, takarítottam, sárkányt eregettem. Mindig van mit csinálni.